Új blog?

Sziasztok!
Először is szeretnék mindenkinek nagyon békés, boldog karácsonyt kívánni, és szerencsében gazdag újévet! A hetekben már sablonszöveggé vált mondat után pedig úgy gondolom, hogy talán rá is térhetnénk a lényegre! :)

Amint a címben már láthattátok, egy új blog megnyitását fontolgatom magamban. Ez a bejegyzés segítene nekem abban, hogy megtudjam, kit érdekelne esetleg az új blog. Ha téged igen, kérlek kommentelj, vagy a a jobb oldalon szavazz! Előre is köszönöm nektek a segítséget, és remélem, hogy mindenki él és virul. Jó volt újra írni Nektek, remélem, hogy még megtehetem esetleg az új blog kapcsán! :)

Köszönöm.
Lilla

Epilógus

Reggel Ricsi mellett ébredtem, arra hogy valaki rátenyerelt a csengőre. Jaj. Gyorsan megráztam a barátomat a fejénél fogva, és körülnéztem, hogy minden oké-e. Legaloppoztam a nappaliba, ott is körülnéztem, majd anyu pár kiabálása után sikerült kinyitnom még azelőtt az ajtót mielőtt hívták volna a rendőröket.
- Sziasztok! - mosolyogtam, mire mindketten agyon ölelgettek. Vagyis inkább anyu, mert apu közben bepakolta mind a harmincezer bőröndöt.
- Ricsike hol van? - kapkodta a fejét anyu.
- Fent. - Biccentettem a lépcső felé, ahol megjelent a félöcsém.
- Édesem! - rohanta le őt is azonnal az anyám, majd pár perc üdvözlés után végre le tudtunk ülni a kanapéra, és anyu elhadarta az egész nyaralásukat. Elvileg tök jó volt a szobájuk, meg mindenük, csak ugye apu ügyvédi munkája miatt haza kellett jönni, valami ügyfél reklamált, vagy nem is tudom. Belekeveredtem. Aztán volt még itt nagy fagyi, meleg, tengerpart, helyes férfiak (anyu ezt akkor mondta amíg apu elszaladt mosdóba ☺) úgyhogy jó volt nekik.
- Bemutatom Ricsit. - mosolyodtam el egy pillanatra.
- Ismerjük. - pislogott apu.
- De nem úgy mint a barátomat. - sóhajtottam.
Mivel két szó szerinti fafejet kaptam ajándékul, azonnal elmagyaráztam mindent, bár így sem volt anyámnak erősebb színe, komolyan azt hittem elájul.
- El akartuk mondani, csak nem tudtuk hogyan. Talán jobb is, hogy így derült ki. Ricsit azért fogadtuk örökbe mert mindenképp akartunk melléd egy kisfiút. Csak hát, nem sikerült. Ezért örökbe fogadtunk egy intézményből Ricsit. - hadarta apu.
- De ezen kívül milyen volt a nyaratok? - érdeklődött anyu, természetesen a szót terelve.
- Hát, jó. Bár majdnem elmentem Finnországba, beszorultunk a spájzba, Petrával összesen nyolcvanegy órát beszéltem a nyáron, összejöttem a barátnőm unokatesójával, sírtam, utálkoztam, ott ragadtam a Balatonon, elköltöztem itthonról... de ezen kívül semmi.
- Na meséljetek csak... - motyogta anyu, mire mindannyian felnevettünk.
Ricsi átkarolta a vállamat, és úgy meséltem tovább, a felügyeletlen nyarunkat. A világ legszebb, legjobb felügyeletlen nyarát ☺

Figyelem, köszönetnyilvánítás ON. 
Kedves emberlénynek nevezett olvasóim! Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, hogy velem volt, és segített. Először is Krisztinek, aki a blog indulásakor csodálatos design-t varázsolt nekem. Aztán Halenkának, aki kétszer is elkápráztatott a kinézettel. Valamint Áginak is aki a mostani külsőért felelős ☺ Köszönöm lányok! Aztán szeretném még megköszönni Barbinak és Cintinek  akik végig olvasták a blogomat, és jobbról-balról támogattak a szörnyűbb heteimben. Köszi! ☺Valamint köszönetemet szeretném kifejezni az összes engem utáló személynek. Nagyon szépen köszönöm, hogy az erős kritikáitokkal néha sírásra ösztönöztetek, megrémítettetek, és elszomorítottatok. Nélkületek nem tartanék ott ahol most! ☺ Meg szeretném még köszönni a blognak természetesen, hogy megtanított türelmesnek lenni, szeretni az írást, blogolni, soha nem feladni, és alkalmazkodni. Köszönöm ÖSz! És végül de nem utolsó sorban, járna a vastaps az olvasóknak is. Köszönöm, hogy végig támogattátok ezt a bő egy évet. Köszönöm, hogy türelmesek voltatok, szerettétek amit csinálok. Köszönöm szépen! ☺♥♥♥
Büszke vagyok magamra, mert 175 feliratkozóval sikerült befejeznem a blogot, ami Magyarországon nagyon szép szám! ☺ 56000-en kattintottak a blogra, valamint 230 megjegyzés érkezett erre a 38 bejegyzésre. Nagyon köszönöm, nem tudom leírni nektek, hogy mennyi mindent köszönhetek ennek a blognak! ♥♥♥♥♥♥
Íme a blog legjobb részei:

- "az öcsém papírját tartottam a kezembe, ami azt írta, hogy Sebes Richárdot 2009-ben a szüleim örökbe fogadták"

-  "Szakítottam csigával, és egy új havert találtam magamnak. A 100 darabos papír zsebkendőt."

"- Miért hagysz itt? - sütöttem le a szememet.
- Mert, szeretlek. - csuklott el az öcsém hangja."

 "- Elköltözöm. - motyogta.
- Tetszel. - mondtam halkan."


♥♥♥♥♥♥ ÖSz Forever ♥♥♥♥♥♥♥ Írta: Kovács Lilla.

Chapter last"

 Életem legjobb napja. Komolyan. A reggeli napfény erősen vágott be az ablakon. Felgyömöszöltem magamra a kedvenc kék gatyámat, összeszedtem egy bőröndnyi cuccot, és elindultam a nappali felé. Az öcsém félmeztelenül nézte a televíziót (ami látjátok, szinte szerves része az életünknek)
- Megnézem a mamáékat.  - motyogtam.
- Finnországban? - mosolyodott el Ricsi a hangja alapján, majd megfordult, hogy szemügyre vegyen.
- Igen. Nem bírom Ricsi. - ráztam meg a fejemet. - A nyár elején kezdődött, és nem ért véget. Sajnálom. Sajnálom, hogy neked nem érek semmit, nem tehetek róla. Sajnálom, hogy beléd szerettem, tudom kissé abnormális, de ígérem többé nem rontom meg a napjaidat, mert Finnországban leszek.
- Hülye vagy. - nézett rám, kissé komolyabban.
- Nem vagyok az.
- De. - mosolyodott el, majd átölelt. Wow.
- Hol vannak az igazolványaim? - nyitottam ki a szekrényt, majd össze vissza szórtam az iratokat. Kiválasztottam a tíz legfontosabbnak tűnő papírfecnit, és belegyűrtem a táskámba.
- Anyuék ki lesznek akadva. - pislogott az öcsém.
- Akkor ki lesznek. Nem tehetek róla. - vontam meg a vállamat.
És akkor egy utolsó pillantást vetettem mindenre. Az egész házra, a szekrényre, a szőnyegre, a fürdőszobára, a konyhára, a lépcsőre, melyek kissé csúnyán néztek ki. Hát, anyu nem lesz boldog. Aztán rápillantottam az öcsémre is. Egy szál rövid gatyában támaszkodott a bőr kanapénak, és úgy fürkészett engem, mintha sírna, pedig egy ilyen erős lelket biztosan nem tör meg még a jég sem, úgyhogy erőt vettem magamon, és én sem sírtam. Csak ránéztem, megmondtam, hogy szeretem, és ennyi.
- Én is szeretlek. - harapott bele a szájába. - És igazad van, ez így nem megy...
- Hogyne. - bólogattam, és mivel már a sírás (meg a lakás) küszöbén álltam, inkább behúztam magam mögött a bejárati ajtót, és lesiettem a lépcsőn.
A buszon nem történt velem semmi különös, azon kívül hogy egy nő kutyája majdnem lepisilte a cipőmet, egy gyerek megtépte a hajamat, és a telefonom lemerült. Hát, nem túl előnyös így elindulni valahova.
A busz csak úgy siklott a forró betonon, és egy perc alatt ott voltunk Pesten. Telefonáltam Petrának (valami nő telefonjáról...) hogy Pesten vagyok, de tudatta, hogy most moziba mennek, úgyhogy nem tud megnézni engem. Hát, mindegy.
- Egy hét és záróest. Nem bírtad volna addig? - hallottam szomorú hangját.
- Ott van neked Kitti.
- Dehogy! Sosem lesz olyan jó barátnőm mint te. - csuklott el a hangja.
Gyorsan elköszöntem tőle mert nem akartam az idős hölgy telefonszámláját túlságosan megugrasztani, és elmentem helyi járattal a reptérre, ahol körülbelül fél óra várakozási időm volt, úgyhogy vettem magamnak egy sajtos rudat, és leültem egy padra. Sosem gondoltam volna, hogy egy reptéri pad lesz életem legszebb helye. Pedig igen, egy reptéri pad lett az. Hűha.
Az egész ott kezdődött, hogy megettem a sajtos rudat. Finom volt. ☺ Aztán utána megnéztem, hogy megvan-e minden papírom, igazolványom. De egyszer csak megszűnt körülöttem minden zaj, a fejem lüktetni kezdett, a szívem liftezni, a kezem remegni. Azt hittem ott elájulok, és vége lesz mindennek. Ugyanis az öcsém papírját tartottam a kezembe, ami azt írta, hogy Sebes Richárdot 2009-ben a szüleim örökbe fogadták. Szaporán vettem a levegőt, a papírt gyorsan a zsebembe dugtam, és a földbe gyökerezett lábamat próbáltam vonszolni, majd keresni egy telefonfülkét. Végül a kis padomon kötöttem ki, ott, ahonnan indultam.. Öt kerek perc volt a gép indulásáig. Idegesen doboltam a combomon, nem tudtam mit kezdeni az előttem elfutó alakokkal, meg az emberekkel akik leültek mellém, majd azonnal fel is álltak. Bocs, hogy élek na. Szinte hallottam ahogy a szívem dobog, úgy mint valami motor, és csak zúgott, meg dobogott, zúgott, dobogott. Aztán akkor megpillantottam azt az embert akinek a nevét már hónapok óta csukott szemmel is le tudom írni, álmomban őt látom, reggelente vele ébredek, és vele alszom el. A testvéremet.
Futva jött felém, egy papírt tartott a kezében. Az örökbefogadási lap másolatát ☺

Nem mondtam semmit, csak felálltam, és átöleltem. Hosszas ölelés volt, a gépem megkezdte a felszállást, de engem ez cseppet sem zavart. Ott álltunk a zúduló tömeg közepén, a reptéren. Nem tudtam miért, de nagyon imádtam azt a pillanatot. Senki nem szólt semmit, csak pár megvető pillantás volt az amit kaptam. Meg persze Ricsit, aki viszont mindennél többet ért. Beletúrtam a hajamba, a szemeibe néztem, és könnyezni kezdtem. Éreztem ahogy egy kis könny csepp végiggördül az arcomon, de az öcsém megcsókolt.
- Szeretlek. - motyogtam.
- Én is nagyon szeretlek.
És ezzel vége lett bennem mindennemű aggodalomnak. Vége lett a sok rémületnek, és féltékenységnek. Olyan érzelmek keringtek bennem, amit nem tudok leírni. Elvonult a fejem fölül minden esőfelhő, a nap kisütött, és olyan boldogan sétáltam ki a reptérről mint még soha, pedig épp most szállt fel az égbe a zsebpénzem. Hupsz ☺. Hazafelé végigbeszéltük az utat, a busz zakatolása elnyomta a háttérzajokat, és végig a barátomat figyeltem. Ki gondolta volna, hogy nem ő az igazi öcsém? Egyszerűen lehetetlenség... Miért nem mondták el anyuék? Miért nem tudtam? Miért nem tudta legalább Ricsi? Miért fogadták örökbe? Annyi, de annyi kérdés cikázott a fejemben.
- Anyuék megkeserítették az életem. - ráztam meg a fejemet.
- Kit érdekel? - nevetett fel majd átkarolt. - Velem vagy,  és ez mindennél fontosabb.
- De te nem vagy mérges rájuk? Átvertek téged..
- Nem. Mert elveszítettem a hitet, hogy ti vagytok a családom, de kaptam helyette egy sokkal nagyobb ajándékot. Téged. - mosolyodott el, majd megcsókolt. 18+ busz. ☺
Otthon aztán csöpögős romantika helyett maratoni takarításba kezdtünk, annyit porszívóztam egy óra alatt mint amennyit még életemben sem. Rengeteget nevettük, és jó volt újra úgy érezni magam mint nyár elején. Olyan szabadon, de mégis kikötve. Hozzá kötve ☺  Rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy milyen szomorúságok vannak az életben, mert azzal nem kezdhetsz semmit. A jövődre kell koncentrálni, hogy aztán minden úgy menjen ahogy annak mennie kell. Nem fontos, hogy kit szeretsz. Mert szeretheted akár a barátodat, és a barátnőd is, de akár a testvéredet vagy a nagybátyádat is.. máshogy. Ne foglalkozz azzal, ha más vagy, mert akik elvetnek téged ezért, azok bizonyosan megőrültek. A szeretet mindenhol ugyanúgy jelen van, és nem az a lényeg, hogy kik között. ☺

Chapter thirty"

Egész nap a randimra készültem, ami bár tényleg nem hasonlítható randevúhoz, azért én annak mondtam. Sokkal menőbben hangzik mint "elköszönésazexemtőleste". Úgyhogy fél öt körül már magassarkúban és a kék szoknyámban toporogtam a tükör előtt.
- Nem tudod hol van a fekete csíkos pólóm? - lépett be a szobámba Ricsi félmeztelenül (wooow), úgyhogy gyönyörű kilátást kaptam volna a kockáira, de hamar el kellett kapnom a fejem. Jaj.
- Nem. - motyogtam.
- Csini vagy. - jelentette ki, majd leballagott a nappaliba.
Egy ideig hallgattam ahogy a tölgyfa lépcsőnkön lépked, és a szavait emésztgettem. Te jó ég, biztosan beteg vagyok.
Fél hétre jött értem Kolos. Egy farmerba, és zöld színű pólóban ácsorgott a bejáratban, a haja tökéletesen állt, pont úgy ahogy mindig.Bár igen helyes volt, azért figyelembe véve a televíziót bámuló öcsémet is, eléggé eltértek a statisztikáim... No comment.
- Csini vagy. - nézett le rám Kolos.
Hirtelen megállt bennem a levegő. Az öcsém felé pillantottam. Az ő "Csini vagy"-ja azért szívdobogtatóbb volt.
- Köszönöm.

Unottan indultam ki az ajtón, megkérdeztem, hogy hova megyünk, levágtam magam az étterem egyik székére, és idegesen bámultam ki a fejemből.
- Baj van? - kérdezte.
- Dehogy. És sajnálom, hogy ilyen idegbeteg vagyok, de nincs túl jó napom. Viszont most te jössz. Mesélj! - erőltettem mosolyt az arcomra.
Hát mesélt. Fél órán keresztül arról beszélt, hogy az anyját bevették valami munkahelyre, és elég sokat keres, ami abszulúte jót jelent. Az apja pedig ügyvéd segéd lett valahol. Érdeklődve figyeltem minden egyes mondatát, arcizmát, és fogát. (???) Majd pontosan hét óra kilenc perkor, az öcsém lépett be az ajtón. A lánnyal. Nem tudtam miért pont ide jöttek, de mivel sokan szeretik ezt az éttermet, nem furcsálltam. Nem tudtam Kolosra figyelni, hirtelen az adrenalinszintem az egekbe szökött, és legszívesebben odamentem volna, hogy jól felpofozzam azt a csajt, aki egy óriási magassarkúban, rövid (nagyon rövid) szoknyában, és egy toppban tipegett az öcsém mellett.
- Figyelsz? - kérdezte halkan Kolos.
- Ühüm. - bólogattam.
- Oké, én kimegyek mosdóba.
- Rendben. - bólintottam.
Próbáltam álcázni az idegességemet, a poharam szélét nézegetve, a tányéromat kapirgálva. Nem ment. És amikor azt láttam, hogy a lány elhagyja a látótávolságomat (azt hiszem klotyóra ment, de nem tudom) odasiettem Ricsihez.
- Ez nekem nem megy. - temettem az arcomat a tenyerembe.
- Mi? - nézett rám.
- Nem tudom előadni hogy utállak. Szeretlek érted?
- Kriszti, menj vissza, a barátnőm mindjárt jön.
- Miért akarsz elfelejteni? - fakadtam ki, és legördült az első könnycsepp az arcomon.
- Nem akarlak, de kérlek most menj.
- Szeretsz? - néztem egyenesen a szemébe.
Kizártam a külvilágot, a zajt, azokat a megvető pillantásokat amiket kaptam, Kolost, aki szerintem már rég visszaért a mosdóból, kizártam a külvilágot, és azt a két szemet figyeltem, amiről már hónapok óta nem tudtam levenni a szívemet, mert egyszerűen ráragadt.
- Szeretlek. - suttogta.
És ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy nyilvános helyen, egy randin (amikor épp mással randizol) megcsókold az öcsédet. No comment.
- Mit művelsz Richárd? És ki ez a csaj? - robogott felénk a lány.
- Csókolózik azzal akit szeret. Tűnés! - mutattam a kijárat felé.
A barna hajú csaj megpördült, és kiviharzott az ajtón. Félve néztem az öcsémre, aki aztán gondolkodás nélkül megcsókolt. És igen, eközben a Várpalotai emberek, épp a vacsorájukat fogyasztották. Mindegy.
- Menjünk. - motyogtam.
Odaszaladtam Koloshoz, aki az asztalnál ült. Nem ordított, nem volt szomorú sem, csak ült. De azért tudtam, hogy belül fáj neki.
- Figyelj, majd ezt rendezzük, de most mennem kell. - suttogtam.
- Oké. Sok sikert.
- Neked is. - vágtam rá, majd egy "lájk" jelet mutatva, kirohantam az épületből. Ricsi ott állt, a gyönyörű hajával, szemeivel, és úgy összességében magával. Azzal a dologgal amit már jó régóta nem bírok kiverni a fejemből. Lábujjghegyre álltam, és újra megcsókoltam, hosszasan. A forró szél, bele fúrta magát a hajamba, ahogy azt Ricsi karja is tette. Féloldalasan átöleltem, és így indultunk haza a hosszú utcán.

Gyönyörű nap lett volna. Volna. Este viszont anyu felhívott, hogy holnapután indul a gépük haza, mert ezt a két hetet nem tudják letölteni valami papírmunka miatt. Hát, kétségtelen, apu munkája elront mindent.
Leballagtam a nappalinkba, hogy elújságoljam Ricsinek a hírt. De az öcsém mellett nem levegő volt, hanem egy lány.
- Bocs, nem akarok zavarni. - álltam be eléjük mérgemben - de Ricsi, te egy bazi nagy dög vagy. - böktem rá a pulóverére.
Két értelmetlen tekintetet kaptam, úgyhogy inkább felhívtam Petrát és elmondtam neki a tervemet. Mert hogy nekem az is volt. Rájöttem, hogy ezt nem bírom tovább. Folytonos féltékenység, fájdalom, csalódás, majd egy kósza csókkal teli vidámság, és újra a padlóra kerülök. Felmentem a netre, és vettem magamnak egy repülőgép jegyet Finnországba. A nagyiék biztosan örülni fognak nekem. Ahh...

Chapter twenty-nine"

Július húsz van. Továbbra is meleg, és fülledt a levegő. A frontok jönnek-mennek. Petra visszakönyörögte magát a táborba, én pedig élem az életemet Ricsivel. Úgy mint eddig.
- Jó reggelt. - motyogtam, és leültem mellé a bőr kanapéra.
- Szia. - pillantott rám, majd felhangosította a műsort.
- Figyelj. - túrtam bele a hajamba. - Mi van veled?
- Mi lenne? - nevetett fel kínosan.Sóhajtottam egy óriásit, és a pólóm alját kezdtem morzsolgatni. Hosszasan várakoztam, nem tudtam mit reagálni.
- Szeretsz? - néztem rá a legkomolyabban.
- Halálosan. - harapott bele a szájába.
- Nem megyünk el sétálni?
- Miattam. - vonta meg a vállát, majd kikapcsolta a tévét.
Magamra húztam egy tűrhető pólót (I love Paris feliratos) valamint egy térdgatyát, és lesiettem a cipőmhöz. Lassan venni kéne egy újat, szinte lekopik a lábamról. Hát, mindegy. ☺
Megvártam Ricsit, és lementünk a hűvös lépcsőházban. Néhány döngő közben nem adta meg az elsőbbséget, úgyhogy a szegény Párizsos pólómon landoltak. Hát, legközelebb tanulják meg a lépcsőház-kreszt.
Kiérve az utcára, megcsapott a nagy betűs ÉLET. Idős emberek cipelték a szatyrokat, gyerekek a fagyit, tinik az okostelefont. Éljen a huszonegyedik század.
- Figyelj. Olyan fura. Miért érzem úgy, mintha csak tesók lennénk?
- Mert azok vagyunk. - vonta meg a vállát.
- Nem úgy... Hanem, nem kéne egymást jobban szeretnünk?
- Mi van? - torpant meg Ricsi.
- Nem szeretsz. Nem szeretsz ugye?
- De. Csak most mit csináljak járjunk basszus?
- Esetleg. - tártam szét a karom.
- Nem. Nem fogunk járni. És tudod miért nem? Mert akkor még jobban belebonyolodnánk ebbe az egészbe. Nem akarok, mert ez lehetetlenül fájna érted? Nem csókolhatom meg minden nap a nővéremet... - motyogta idegesen.
- Akkor nem szeretsz? - néztem rá gyilkos pillantással.
- De. És azon leszek hogy megutáljalak. Mert nem lehetsz te a feleségem! - vágta rá.
Ott vitatkoztunk a járda közepén. Nem lepődtem meg mikor egy nő kissé fura pillantást vetett rám. Hát, bocs hogy élek.
- Keresek neked egy fiút aki annyira helyes hogy csak beleszeretsz! -ordította.
- De te vagy az! - vágtam rá.
Annyira erős méreggel pillantottam rá, hogy szinte széthúzott az ideg.Vissza indultam a házunkba. Egész nap a párnámat nézegetve sírtam, és nem tudtam elhinni, hogy neki ez ilyen egyszerű. Annyira fájt az egész, hogy szinte elvágta a szívem.
- Kolos el akar köszönni. - nyitott be aztán a szobámba az öcsém.
Karikás szemek, kisírt könnyező szemgolyó, össze-vissza álló zsíros haj. És már csak Kolos hiányzott.
- Csak el akartam köszönni, de látom ki vagy egy kicsit. - moyogta és leült az íróasztalom melletti székre.
- Hát, aha. - túrtam bele a hajamba.
- Eljössz velem holnap egy vacsorára? Holnapután megyek haza.
- Ühüm. - motyogtam.
- Oké. Szedd össze magad. - mosolyodott el és szó szerint megdobott egy rózsával. Au.
- Kösz. - nevettem fel.
Kissé felturbózta a hangulatomat a "randi", de tudtam hogy nem fog érni semmit. Úgy szeretem Ricsit mint micimackó a mézet. Kolos nem tud tőle eltántorítani, ebben biztos vagyok. De azért jó volt a nappaliban ülve ecsetelni arról, hogy holnap randizom. ☺
- Én is megyek randira. - dicsekedett Ricsi.
Kissé meglepődtem, de próbáltam ezt leplezni.
- Kivel?
- Anna. Heves Anna. Annyira szép lány. - mosolyodott el.
- Kolos is bazi helyes. - nevettem fel, majd felfutottam a szobámba, hogy kiválasszam a holnapi ruházatomat.
Térdig érő tengerkék ruha, kék magassarkúval, és egy rózsás fekete övvel. Hát, inkább Ricsinek akartam tetszeni mint Kolosnak, de ez lényegtelen. Meg az is lényegtelen hogy nem is randira megyek. Áhh, minden mindegy alapon élveztem a nagyképű lány szerepét, és kicsit sem voltam féltékeny a Heves Annára vagy kire. Kicsit sem.

Chapter twenty-eight"

Szörnyen hosszú nap. Életem legdurvább, és legmeghatározóbb perceivel. Az egész ott kezdődött, hogy reggel eléggé fájt a fejem (nem is tudom miért..) úgyhogy ez már alapból bélyeget nyomott a hangulatomra. Épp Ricsi szobájába akartam benyitni, mikor meghallottam, hogy nincs egyedül. Oké, tudom, hogy nem a legszívélyesebb ha hallgatózok, de egyszerűen tudnom kellett, hogy mennyire komoly a kapcsolata ezzel a Pálmával. Úgyhogy odanyomtam a  barna tölgyfaajtóhoz a fülemet, és próbáltam kiszűrni valamit.
- Szeretem. Nem tudok ellene mit tenni. - hallottam az öcsém hangját.
- Mondd el neki. - szólalt meg a fekete lány.
- De totál kibukna. Épp hogy talán túllépet rajtam.
- Kriszti nem az a fajta. - nevetett fel Pálmi.
Összeszorítottam a fogaimat, és nem tudtam hinni a fülemnek. Lenyomtam a kilincset, és találkozott a tekintetem a két törökülésben ülő emberével.
- Heló. - motyogtam.
- Szia. - köszöntek egyszerre.
- Ricsi, beszélhetünk?  - motyogtam.
- Aha. - vonta meg a vállát.
- Nekem már úgyis mennem kell. - kopogtatta meg Pálma, a természetesen fekete színű órájának üveglapját.
Miután tehát sorban elhagytuk az emeletet, bevonultam a mosdóba, hogy rendbe hozzam magam. Százszor elgyakoroltam, hogy mit fogok mondani.  Összefogtam a hajamat, és kimentem a nappaliba.
- Sétáljunk valamerre, mert hosszú a mondanivalóm. - hadartam.
Felhúztam a piros tornacipőmet, és megvártam míg a szerelmes pár kellően átölelgette egymást. Ha tudták volna, hogy ez már teljesen felesleges... Pálma az öcsémnek csak egy buta csaj lehetett, aki nyugtatta, s aki végig vele volt. Mert ő is szeret. Jézusom...
- Indulunk? - kérdezte a testvérem, én pedig biccentettem egy nagyot.
 Mikor kiértünk a friss levegőre, megérintett az a kimondhatatlan nyári érzés, mely minden emberben ott rejtőzik valahol. A fagyi illat, az emberek boldog arckifejezéseinek mozzanatai. A boldog gyerekek, a tinédzserek, az idősek. A Balaton szeretetének illata, a napszemüvegek, a jégkrémek, a sok fürdőruha minden kirakatban. Ez volt az én nyaram.
Pálmi elment balra, én pedig megragadtam a testvéremet, és jobbra húztam. Egy ideig csak sétáltunk. Nem tudtam, hogy kezdjem. Pedig elgyakoroltam. De a tükörben nem volt ott az a zavaró tényező, Ricsi. Ricsi, akinek az arcán ott ült a halvány mosoly, a nagy egó, a hajában a sok zselé, a szemében a napsugár.
- Hol is kezdjem? - motyogtam.
- Az elején. - röhögött fel az öcsém.
- Még mindig iszonyatosan szeretlek. - nyögtem ki.
Úgy éreztem, hogy átmegy rajtam az emberiség csordája, és a mellkasomon ugrálnak a gyerekek, a lábamon zakatolnak a vonatok. Teljesen elvesztettem a fejem.
- Tessék?
- Úgy ahogy mondtam. De... azt hallottam.. hogy..  - néztem rá szomorúan.
Hű. Teljesen le tudom írni a pillanatot. Úgy volt, hogy először megállt. Elmosolyodott, beletúrt a végtelenül szép hajába, magához húzott, és megcsókolt. Hirtelen minden bátorságom megjött, átkaroltam, és élveztem amíg csak lehetett. Mert nem tartott sokáig.
- Ezzel mindent elmondtam. - sütötte le a szemét.
Bólintottam egyet, majd tovább indultam. Eszméletlenül boldog voltam, bár belülről egyre szomorúbb. Testvérszerelem. Pompás.
- Ugye most nem vágsz át? - kérdeztem félve.
- Kriszti. - fogta meg a kezemet. - Akkor azért döntöttem így, mert hittem benne, hogy megváltoznak az érzéseink, ha nem veszünk róluk tudomást. De hiába próbáltam sorra felszedni mindenféle lányt, téged lehetetlen pótolni. - suttogta.
- Ricsi.. nagyon szeretlek. - motyogtam, és letöröltem a könnycseppet az arcomról.
Hát, így kezdődött a nyár közepe.

Hazaérve azonnal üzentem egy hosszút Petrának, hogy teljesen megváltozott minden. Olyan lehetetlen érzelmek keringtek bennem, mint még soha. Nem tudtam, egyszerűen hogy viszonyuljak ehhez a dologhoz. Gyönyörű volt,  de mégis szomorú. Szívszorítóan jaj. 
Féltem, hogy az öcsém ismét bejelenti, hogy csak hazudott. Féltem, hogy valaki megtudja. Féltem, hogy ez egyszerűen annyira nem normális, hogy kitagadnak minket a világról. Petra volt az egyetlen akiben bíztam. Az egyetlen. De aztán este mikor felhívott, óriási randalírozást csapott bennem.
- Elmondtad Kittinek? - förmedtem rá.
- Igen. De, csak mert a barinőm. - motyogta.
- Petra! Ez... ez nem egy sztárpletyka, nem egy új durva sztori, nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen! - fakadtam ki, és letettem a telefont, amit utána ki is kapcsoltam. Lerogytam az ágyamra, és sírni kezdtem. Az egyetlen volt, akinek el mertem mondani.  Most már a kis Kitti is tudja, akit egyébként nem is ismerek, ergo ellopta a barátnőmet! Totál kisírt szemekkel dőltem be este az ágyba, és mikor Ricsi megkérdezte, hogy vele van-e baj, megnyugtattam, hogy természetesen nem. Az miatt majd holnap fogok sírni. Hahh. Én és a csodás nyaram. Pompás.

Chapter twenty-seven"

Úgy ébredtem mint akin átment az úthenger. Remek hasonlat. Nagyszerű.
- Te jó ég! Nagyon karikásak a szemeid. - köszöntött Ricsi, mikor letévelyegtem a nappaliba.
- Neked is szép reggelt. - motyogtam, és bementem a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam.
A fejemről sugárzott a kedvtelenség. A hajam össze-vissza szállt, a szemeimből csöpögött valami (?) az orrom pedig folyt. Gyönyörű.
- Főztem kaját. - mondta az öcsém, mire bennem megállt a levegő.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Nem ám. - röhögött fel, majd a szobája felé vette az irányt.
Hát, így indult a reggelem. Egyébként már egy hete nem írtam, mert egyszerűen nem volt kedvem. Náthás voltam, fáradt, és lelki beteg. Kolosnak új barátnője van, direkt letiltott közösségiről, hogy ne tudjak neki írni. Ricsi is összejövőben van valakivel, én pedig továbbra is a szinglik táborát erősítem. Azt hiszem ma már július tizenöt van, ami azt jelenti, hogy pont hónap közepe. A nyaramnak most kéne a legjobbnak, leglendületesebbnek, legeseménydúsabbnak lennie. Mindegy, fogjuk rá, hogy nekem ez így az. Eseménydús, heartbroken nyár...
- Ma jön haza Petra. - mosolyodtam el az SMS-t nézegetve, amit Gyöngyi küldött.
- Az jó. Pálmával randim lesz. - dicsekedett az öcsém is.
Sóhajtottam egy óriásit, és próbáltam visszafogni magamat. Egy újabb ember akit utálok. Nagyszerű.
- Milyen Pálma?
- Kovács Pálma. - jelentette ki büszkén.
- Aha. Jó. És egy hétig kibírjátok? - nevettem fel kínomban.
- Ki. Ez nagyon szép kapcsolat lesz. - motyogta és próbált örömkönnyeket előidézni a szeméből, de nem sikerült neki. Hát, éljen a pislogós, könnyezős öcsém aki csak úgy szedi össze a csajokat mint a gazdálkodó a kukoricát főszezonban. Ez az én nyaram.
Délután már alig vártam, hogy elmehessek Petrához. Először is felvettem a "happy" feliratos pólómat (hát, legalább kívülről happy...) meg egy shortot, és kitáncoltam az ajtón. Nem mintha annyira megjött volna a kedvem, csak elbotlottam a szőnyegbe, és úgy álltam meg a lépcsőházban mint egy profi balerina. Remek.
- Majd jövök. - csuktam be magam után az ajtót, és egy utolsó pillantást vetettem a randira készülő testvéremre. Gesztenyebarna, csillogó szemek. Kócos, de mégis baromi jól álló kávészínű haj, és az a magabiztos mosoly, az arcán. Az a tipikus "nőcsábász" mosoly. Kétségtelen, belezúgtam. Jaj.

Már a barátnőm háza előtt felkészültem Kolosra, és arra, hogy ő is most magába van szállva, és hogy tökre fáj neki, mert megbántottam. Hát, nem ez fogadott. Egy talpig pinkben toporgó lány állt mellette. Haját vadul igazgatta, mely azt hiszem kissé ombre volt, vagy nem tudom. Az én hajam vörös. És kész. Hetente mosom. És kész. Semmi extra, csak haj. Bezzeg a népszerű lányoké.
- Szia Petra! - öleltem át a gipsszerű valamibe burkolt barátnőmet.
- Szia Krisz! A lábamhoz ne érj, azok majdnem másodfokúak. Fáj. - motyogta, majd szomorúan közölte - És a kedvenc divatos gatyám sem megy fel így a lábamra. Járhatok melegítőbe. Ajj.
- Hát Petra, kibírod. - nevettem fel.
Nem bírtam levenni a tekintetemet a szőke hajú lányról, aki folyton Kolost ölelgette. Annyira fájt. Becsaptam, ő meg továbblépett. És Ricsi is becsapott, de ő is továbblépett. Mi vagyok én, gyalogátkelő, hogy mindenki átlép rajtam? Jaj..
Egész estig Petrával csacsogtunk, neki minden második szava Terehi Gábor volt, nekem pedig értelemszerűen Ricsi. A hős szerelmesek. ☺ De jó lenne, ha nem pont az öcsémbe. Mindegy.

A napom tehát ennyiből állt. Volna. Hazaértem (hulla fáradtan) de nem az fogadott amire pontosan számítottam. Ricsi Pálmival fényképezgette magát a tükörben.
- Sziasztok. - mosolyodtam el.
De jó, hogy mindenki talál magának barátot. Én meg egy darab csigával vagyok jó kapcsolatban. Egy csigával, ami már nem él. Magyarul egy csigaházzal az udvaron. Éljenek a tizenhét éves romantikahősök!
- Szia! Kovács Pálmi vagyok. - nyújtotta a kezét, én pedig bemutatkoztam, és szemügyre vettem a lányt.
Fekete haj, bakancs, fekete gatya, piercing, és egy keresztet ábrázoló póló. Ez valami vicc?
Fogtam magam és felmentem a szobámba. Szakítottam csigával, és egy új havert találtam magamnak. A 100 darabos papír zsebkendőt. Pompás.