Chapter two"

Totál nem értem, hogy lehet megfázni a nyári ötven fokban, mikor ki sem mozdultam a lakásból. Mindegy, én erre is képes vagyok, mint minden abnormális dologra az életben. Persze, már megszokhattam volna. Így míg más a kedvenc mini szoknyájában vidáman lófrált az utcán, én kötött sállal a nyakamba kockultam az ágyban, és néztem a TV-t mint egy elvetemült állat, ami a nyári szünetét a televízió előtt szeretné eltölteni. Pedig nem így volt, nagyon nem. Ez volt az utolsó nap, amit a barátnőmmel tölthettem volna ugyanis Petra is itt hagyott, mint valami kóbor kutyát, aki már senkinek sem kell. Petru egy 1D táborba készült éppen, és azon gondolkozott hogy mit pakoljon erre a csodás két hónapra amit Pesten fog tölteni a többi One Direction rajongóval, miközben én néztem ahogyan a televízió reklámjai sorra követik egymást, a gyógyszer reklámoktól a játék reklámozásokig és közben haldokoltam a torkom miatt.
Az ablaküvegen visszacsillant a gyér napfény, ami újra és újra eszembe jutatta, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen szép napot az ágyba bújva töltök. Igen. Az vagyok. Szerencsétlen. És még a Nap is az orrom alá dörgöli. Remek.
- Hogy vagy? - nyitott be az öcsém, akinek legalább van annyi intelligenciája, hogy megkérdezi hogy vagyok, nem mint a Nap, aki csak nagyképűen odavágja hozzám, mintha ő az ezer fokos hőmérsékletével annyira menő lenne.
- Szerinted? A torkom ég, a fülem zsibbad, a takaróm hideg, fázok, lázas vagyok, és fél percenként szükségem van egy zsebkendőre. Nagyjából ennyi. - bólogattam hevesen.
Ricsi látta rajtam hogy semmi kedvem az ő retardált sztorijait hallgatni, ezért inkább csendesen jobbulást kívánt, és angolosan távozott.
Persze, akkor már csak az hiányzott hogy megszólaljon egy 1D dal a telefonomon. Amikor ez a dal szólal meg (ami tulajdonképpen szörnyű) mindig tudom hogy Petra hív, és általában minél hamarabb fel szoktam venni, hogy annál kevesebbet halljam azt az undorító nyávogást, de most nem ment. Kénytelen voltam végighallgatni a zenét, ami valami "legjobb dal örökké" féle volt magyarul, de pontosan nem tudom mert magamra rántottam a párnámat, már a 0:47 másodpercnél. Mikor unottan visszahívtam, egyből megkaptam a magamét.
- Haló? Na mivan táncoltál a csengőhangra, hogy nem vetted fel? - röhögött bele a készülékbe a barátnőm.
- Aha. Csakis. - bólogattam. - Meg vagyok fázva.
- Tényleg? Na mindegy, szerinted zöld pólót vigyek vagy kéket? Épp pakolok!
- Hát. Figyi, fogalmam sincs. - vontam meg a vállam, mert nem akartam odavágni a legjobb barátnőmnek, hogy totál nem érdekel a zöld és a kék pólója, sem az hogy neki milyen jó,  hogy épp Pestre megy egy világhírű táborba, és shortban mászkálhat az utcán. Nem. Nem mondhtattam el neki, ezért végig kellett hallgatnom a fél órás divattanácsait, hogy a "Megfázáshoz milyen ruha illik". Viszont szerintem a megfázáshoz egyértelműen csak egy papírzsepire lenne szükség meg egy meleg ágyra. De mindegy. Kicsit más a nézőpontunk.
Petra másnap indult. Ott kellett volna lennem vele így az utolsó együtt töltött nyári napunkon, de nem akartam megfertőzni. Tök gáz lenne, ha ő már úgy menne a táborba, hogy beteg. Pár óra fekvés múlva kopogtattak. Már-már azt hittem a halál, aki a vesztemet akarta, de valahogy akkor, abban a helyzetben még az ő ölébe is beleborultam volna. De hagyjuk a kaszás horroros sztorit, lényeg a lényeg, Petra volt a kopogtató valamint az anyukája Gyöngyi, aki tulajdonképpen remek anyuka, csak nagyon nem ért a mai divathoz. Nem tudom Petru honnan örökölte ezt a készséget..
Feljöttek a szobámba, úgy akartak tenni mintha nem is jönnének, de persze Gyöngyi kaflatását még Bécsből is meghallanám, nincs hozzászokva a lépcsőhöz, Petráék háza földszintes.
- Halihó! - nyitottak be, majd olyan képet vágtak mintha egy szülinapi zsúrra érkeztek volna. Arcukra ráfagyott az erőltetett mosoly. Persze, nem tehettem mást, örülnöm kellett, hogy van még valaki akit érdeklek. Hoztak valami kis diós sütit, a diót pont utálom, mindegy amiből a fele a fogam alá került, úgyhogy inkább hátrány volt mint előny. Na Gyöngyi ehhez sem ért túlságosan. Ez a betegezős napom valahogy így telt, szomorúan kedvtelenül. Mint egy fa élete. Mint egy fa élete aki csak azért van, hogy legyen, vagy mint egy lomha hegy, amit nem is érdemes megmászni.