Chapter twenty-eight"

Szörnyen hosszú nap. Életem legdurvább, és legmeghatározóbb perceivel. Az egész ott kezdődött, hogy reggel eléggé fájt a fejem (nem is tudom miért..) úgyhogy ez már alapból bélyeget nyomott a hangulatomra. Épp Ricsi szobájába akartam benyitni, mikor meghallottam, hogy nincs egyedül. Oké, tudom, hogy nem a legszívélyesebb ha hallgatózok, de egyszerűen tudnom kellett, hogy mennyire komoly a kapcsolata ezzel a Pálmával. Úgyhogy odanyomtam a  barna tölgyfaajtóhoz a fülemet, és próbáltam kiszűrni valamit.
- Szeretem. Nem tudok ellene mit tenni. - hallottam az öcsém hangját.
- Mondd el neki. - szólalt meg a fekete lány.
- De totál kibukna. Épp hogy talán túllépet rajtam.
- Kriszti nem az a fajta. - nevetett fel Pálmi.
Összeszorítottam a fogaimat, és nem tudtam hinni a fülemnek. Lenyomtam a kilincset, és találkozott a tekintetem a két törökülésben ülő emberével.
- Heló. - motyogtam.
- Szia. - köszöntek egyszerre.
- Ricsi, beszélhetünk?  - motyogtam.
- Aha. - vonta meg a vállát.
- Nekem már úgyis mennem kell. - kopogtatta meg Pálma, a természetesen fekete színű órájának üveglapját.
Miután tehát sorban elhagytuk az emeletet, bevonultam a mosdóba, hogy rendbe hozzam magam. Százszor elgyakoroltam, hogy mit fogok mondani.  Összefogtam a hajamat, és kimentem a nappaliba.
- Sétáljunk valamerre, mert hosszú a mondanivalóm. - hadartam.
Felhúztam a piros tornacipőmet, és megvártam míg a szerelmes pár kellően átölelgette egymást. Ha tudták volna, hogy ez már teljesen felesleges... Pálma az öcsémnek csak egy buta csaj lehetett, aki nyugtatta, s aki végig vele volt. Mert ő is szeret. Jézusom...
- Indulunk? - kérdezte a testvérem, én pedig biccentettem egy nagyot.
 Mikor kiértünk a friss levegőre, megérintett az a kimondhatatlan nyári érzés, mely minden emberben ott rejtőzik valahol. A fagyi illat, az emberek boldog arckifejezéseinek mozzanatai. A boldog gyerekek, a tinédzserek, az idősek. A Balaton szeretetének illata, a napszemüvegek, a jégkrémek, a sok fürdőruha minden kirakatban. Ez volt az én nyaram.
Pálmi elment balra, én pedig megragadtam a testvéremet, és jobbra húztam. Egy ideig csak sétáltunk. Nem tudtam, hogy kezdjem. Pedig elgyakoroltam. De a tükörben nem volt ott az a zavaró tényező, Ricsi. Ricsi, akinek az arcán ott ült a halvány mosoly, a nagy egó, a hajában a sok zselé, a szemében a napsugár.
- Hol is kezdjem? - motyogtam.
- Az elején. - röhögött fel az öcsém.
- Még mindig iszonyatosan szeretlek. - nyögtem ki.
Úgy éreztem, hogy átmegy rajtam az emberiség csordája, és a mellkasomon ugrálnak a gyerekek, a lábamon zakatolnak a vonatok. Teljesen elvesztettem a fejem.
- Tessék?
- Úgy ahogy mondtam. De... azt hallottam.. hogy..  - néztem rá szomorúan.
Hű. Teljesen le tudom írni a pillanatot. Úgy volt, hogy először megállt. Elmosolyodott, beletúrt a végtelenül szép hajába, magához húzott, és megcsókolt. Hirtelen minden bátorságom megjött, átkaroltam, és élveztem amíg csak lehetett. Mert nem tartott sokáig.
- Ezzel mindent elmondtam. - sütötte le a szemét.
Bólintottam egyet, majd tovább indultam. Eszméletlenül boldog voltam, bár belülről egyre szomorúbb. Testvérszerelem. Pompás.
- Ugye most nem vágsz át? - kérdeztem félve.
- Kriszti. - fogta meg a kezemet. - Akkor azért döntöttem így, mert hittem benne, hogy megváltoznak az érzéseink, ha nem veszünk róluk tudomást. De hiába próbáltam sorra felszedni mindenféle lányt, téged lehetetlen pótolni. - suttogta.
- Ricsi.. nagyon szeretlek. - motyogtam, és letöröltem a könnycseppet az arcomról.
Hát, így kezdődött a nyár közepe.

Hazaérve azonnal üzentem egy hosszút Petrának, hogy teljesen megváltozott minden. Olyan lehetetlen érzelmek keringtek bennem, mint még soha. Nem tudtam, egyszerűen hogy viszonyuljak ehhez a dologhoz. Gyönyörű volt,  de mégis szomorú. Szívszorítóan jaj. 
Féltem, hogy az öcsém ismét bejelenti, hogy csak hazudott. Féltem, hogy valaki megtudja. Féltem, hogy ez egyszerűen annyira nem normális, hogy kitagadnak minket a világról. Petra volt az egyetlen akiben bíztam. Az egyetlen. De aztán este mikor felhívott, óriási randalírozást csapott bennem.
- Elmondtad Kittinek? - förmedtem rá.
- Igen. De, csak mert a barinőm. - motyogta.
- Petra! Ez... ez nem egy sztárpletyka, nem egy új durva sztori, nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen! - fakadtam ki, és letettem a telefont, amit utána ki is kapcsoltam. Lerogytam az ágyamra, és sírni kezdtem. Az egyetlen volt, akinek el mertem mondani.  Most már a kis Kitti is tudja, akit egyébként nem is ismerek, ergo ellopta a barátnőmet! Totál kisírt szemekkel dőltem be este az ágyba, és mikor Ricsi megkérdezte, hogy vele van-e baj, megnyugtattam, hogy természetesen nem. Az miatt majd holnap fogok sírni. Hahh. Én és a csodás nyaram. Pompás.

Chapter twenty-seven"

Úgy ébredtem mint akin átment az úthenger. Remek hasonlat. Nagyszerű.
- Te jó ég! Nagyon karikásak a szemeid. - köszöntött Ricsi, mikor letévelyegtem a nappaliba.
- Neked is szép reggelt. - motyogtam, és bementem a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam.
A fejemről sugárzott a kedvtelenség. A hajam össze-vissza szállt, a szemeimből csöpögött valami (?) az orrom pedig folyt. Gyönyörű.
- Főztem kaját. - mondta az öcsém, mire bennem megállt a levegő.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Nem ám. - röhögött fel, majd a szobája felé vette az irányt.
Hát, így indult a reggelem. Egyébként már egy hete nem írtam, mert egyszerűen nem volt kedvem. Náthás voltam, fáradt, és lelki beteg. Kolosnak új barátnője van, direkt letiltott közösségiről, hogy ne tudjak neki írni. Ricsi is összejövőben van valakivel, én pedig továbbra is a szinglik táborát erősítem. Azt hiszem ma már július tizenöt van, ami azt jelenti, hogy pont hónap közepe. A nyaramnak most kéne a legjobbnak, leglendületesebbnek, legeseménydúsabbnak lennie. Mindegy, fogjuk rá, hogy nekem ez így az. Eseménydús, heartbroken nyár...
- Ma jön haza Petra. - mosolyodtam el az SMS-t nézegetve, amit Gyöngyi küldött.
- Az jó. Pálmával randim lesz. - dicsekedett az öcsém is.
Sóhajtottam egy óriásit, és próbáltam visszafogni magamat. Egy újabb ember akit utálok. Nagyszerű.
- Milyen Pálma?
- Kovács Pálma. - jelentette ki büszkén.
- Aha. Jó. És egy hétig kibírjátok? - nevettem fel kínomban.
- Ki. Ez nagyon szép kapcsolat lesz. - motyogta és próbált örömkönnyeket előidézni a szeméből, de nem sikerült neki. Hát, éljen a pislogós, könnyezős öcsém aki csak úgy szedi össze a csajokat mint a gazdálkodó a kukoricát főszezonban. Ez az én nyaram.
Délután már alig vártam, hogy elmehessek Petrához. Először is felvettem a "happy" feliratos pólómat (hát, legalább kívülről happy...) meg egy shortot, és kitáncoltam az ajtón. Nem mintha annyira megjött volna a kedvem, csak elbotlottam a szőnyegbe, és úgy álltam meg a lépcsőházban mint egy profi balerina. Remek.
- Majd jövök. - csuktam be magam után az ajtót, és egy utolsó pillantást vetettem a randira készülő testvéremre. Gesztenyebarna, csillogó szemek. Kócos, de mégis baromi jól álló kávészínű haj, és az a magabiztos mosoly, az arcán. Az a tipikus "nőcsábász" mosoly. Kétségtelen, belezúgtam. Jaj.

Már a barátnőm háza előtt felkészültem Kolosra, és arra, hogy ő is most magába van szállva, és hogy tökre fáj neki, mert megbántottam. Hát, nem ez fogadott. Egy talpig pinkben toporgó lány állt mellette. Haját vadul igazgatta, mely azt hiszem kissé ombre volt, vagy nem tudom. Az én hajam vörös. És kész. Hetente mosom. És kész. Semmi extra, csak haj. Bezzeg a népszerű lányoké.
- Szia Petra! - öleltem át a gipsszerű valamibe burkolt barátnőmet.
- Szia Krisz! A lábamhoz ne érj, azok majdnem másodfokúak. Fáj. - motyogta, majd szomorúan közölte - És a kedvenc divatos gatyám sem megy fel így a lábamra. Járhatok melegítőbe. Ajj.
- Hát Petra, kibírod. - nevettem fel.
Nem bírtam levenni a tekintetemet a szőke hajú lányról, aki folyton Kolost ölelgette. Annyira fájt. Becsaptam, ő meg továbblépett. És Ricsi is becsapott, de ő is továbblépett. Mi vagyok én, gyalogátkelő, hogy mindenki átlép rajtam? Jaj..
Egész estig Petrával csacsogtunk, neki minden második szava Terehi Gábor volt, nekem pedig értelemszerűen Ricsi. A hős szerelmesek. ☺ De jó lenne, ha nem pont az öcsémbe. Mindegy.

A napom tehát ennyiből állt. Volna. Hazaértem (hulla fáradtan) de nem az fogadott amire pontosan számítottam. Ricsi Pálmival fényképezgette magát a tükörben.
- Sziasztok. - mosolyodtam el.
De jó, hogy mindenki talál magának barátot. Én meg egy darab csigával vagyok jó kapcsolatban. Egy csigával, ami már nem él. Magyarul egy csigaházzal az udvaron. Éljenek a tizenhét éves romantikahősök!
- Szia! Kovács Pálmi vagyok. - nyújtotta a kezét, én pedig bemutatkoztam, és szemügyre vettem a lányt.
Fekete haj, bakancs, fekete gatya, piercing, és egy keresztet ábrázoló póló. Ez valami vicc?
Fogtam magam és felmentem a szobámba. Szakítottam csigával, és egy új havert találtam magamnak. A 100 darabos papír zsebkendőt. Pompás.

Chapter twenty-six"

Nagyszerű. Egész éjjel forgolódtam, attól féltem kiszakad a lepedőm. Petra telefonja ki van kapcsolva már nagyon régóta, legutoljára akkor hallottam a hangját, amikor a tűz elől menekült. Amikor erre a pillanatra gondolok, majdnem beszakad a mellkasom, úgyhogy rémes kinézettel inkább lementem a nappaliba már fél ötkor, hajnalba. Bemásztam a tévé elé, és addig kapcsolgattam a műsorok közt, mígnem találtam egy magyar népmesét, és azt néztem. Éljen a retro!
Fél kilenc körül Ricsi is beült mellém a kanapéra.
- Magyar népmesés maratont tartasz? - kérdezte a kacor királyt fürkészve.
- Dehogy, ez az első. - védekeztem.
- Egy órája hallom a furulyás főcímdalt. - nevetett fel.
Pompás. Szerintem minden tizenhét éves lány valami ilyesmit csinál a nyári szünetben, nem?
Kilenckor aztán már tényleg nem bírtam tovább, magasról tettem az intelligens "nem megyek velük, ciki lenne" gondolataimra, felhívtam Gyöngyit, és közöltem vele, hogy elkísérem a családot Pestre, Petrához. Meglepődötten vette tudomásul, de végül lefixáltuk, hogy délben a házunk előtt lesznek. Végre valami jó is van ebben a napban!
Előrángattam egy pólót, meg egy shortot, rendbe szedtem a hajamat, és már tűkön ülve vártam, hogy csengessenek. Nem tették. Mert valaki más tette. Kolos.
- Szia. - integettem idiótán.
- Szia Kriszti. - nézett le rám.
És itt megállt a tudomány. Nem mondta, hogy menjek, és én sem, hogy jöjjön be. Úgyhogy ott álltunk az ajtóban, és egymást néztük. Aztán megérkezett Ricsi, nekem pedig összeszorult a gyomrom.
- Probléma van? - állt meg mellettem.
- Dehogy. - próbáltam ferdíteni a dolgot.
- Én nem így látom.
- Pedig így van. - löktem oldalba, hogy vegye már észre magát.
Így néztünk farkasszemet, hárman. Azt hittem, hogy csak ketten lehet, de mindegy. Őrülten kínos volt. Senki nem mert semmit szólni.
- Richárd... ugye? Nem mutatkoztál be. - nevetett fel Kolos.
- Kuss Róka! Akadj le a nővéremről, különben lerugdoslak a lépcsőn. - motyogta komor hangon az öcsém.
- Nem félek tőled Ricsike. - nevetett fel, majd sarkon fordult, és elindult lefelé.
Nem tudtam mit tenni, utána mentem. A lépcsőn úgy lépkedtem lefelé, hogy hallani lehetett minden egyes lépésemet. Azon voltam, hogy ne bőgjem el magamat.
- Kriszti. Vigyázz magadra. - ragadta meg egy alak a karomat, és hirtelen a testvéremmel szemben találtam magam.
Éreztem. A Play boy illatot. A sampon szagot. És, hogy szeretem. Még mindig. Annyira nem fer, hogy mikor már végleg lemondasz valakiről, hirtelen újra meglátod, és beleszeretsz. Pfaj...
- Ígérem. - haraptam bele a számba.
- Szeretlek. - húzott magához, én pedig visszaöleltem.
Szeretem. Nagyon. ☺

Szinte futva mentem le a ház elé, ahol Gyöngyiék Susukija állt, benne elől Gábor várakozott, az anyósülésen Gyöngyi nézegette magát valami tükörben, hátul pedig Kolos ült. Nagyszerű utazás.
- Sziasztok. - köszöntem.
Egy gyenge "szia"-val megúszva, tépett idegekkel ültem be a kocsiba. Elnéztem jobbra, és rátaláltam életem legmérgesebb arcára. Kolos úgy nézett rám, mintha megöltem volna. Jó, persze ez így furán hangzik, de semmihez sem tudom hasonlítani azt a pillanatot. Megállt az öv a kezemben, az autó elindult, és körülbelül öt perccel később eszméltem fel a bambulásból, és rájöttem, hogy az öv még mindig ott van. A kezemben.
- Bíztam benned. - suttogta egy hang.
Komolyan úgy hangzott, mintha a lelkim suttogna, de természetesen az exem szórakozott, én pedig keresztbe tett kézzel bámultam előre.
- Azt hittem mellettem leszel. Nem pedig a degenerált tesódat majmolod majd. - motyogta tovább. - Csalódást okoztál, és ez fáj. Más vagy mint én. Nagyon más. Tudod miben különbözünk? Hogy én szerettelek.
Azt hittem már rég kiszáradt a könnycsatornám, de ezek szerint nem. A szívem liftezni kezdett, az arcomon pedig végiggördült az első könnycsepp.
- Én is szerettelek. - nyögtem ki.
- Dehogy.
És itt vége lett köztünk mindenféle kommunikációnak, csak Gyöngyi csacsogott néha mindenféle baromságról (globális felmelegedés, lovaglás előnyei, erős vádli) én pedig gyakran kiugrottam volna a kocsiból. De Petráért tettem. Annyira elhanyagoltam, hogy már fájt.

Pestre beérve, hatalmába kerített a bulis énem, és egyszerűen le sem tudtam venni a szemeimet a boltokról. Távcsőként használva a szemeimet, míg Gábor a dugóban szidta az embereket, én az árakat skandáltam. ☺
- Merre van a kórház? - szólalt meg végül Kolos.
- Valami Simon István utca... - motyogta a térképet hajtogatva Gyöngyi.
- Az a város másik felén lesz. Majd mutatom az utat. - szögezte le, és kitépte Gyöngyi kezéből a szerinte "abszolúte ódivatú" tárgyat. Hát, ő pesti ☺

Fél óránkba került mire bekeveredtünk a kórházba. Az óriási nagy épületben is bolyongtunk minimum egy negyed órát, majd miután benyitottunk egy öreg nénihez az ambulancián, meg egy kisfiúhoz (aki elkezdett ijedtében sírni) a sürgősségin, végül megtaláltuk Petrát. Egyből a nyakába ugrottam, majd leültem a mellette lévő ágyra, és elmeséltem neki a nagy leárazásokat, meg, hogy a kedvenc pesti üzletünkben óriási akció van. Hát, jó hogy megfigyeltem mindent út közben, őt ezek a dolgok éltetik ☺
Miután tehát a boldog "jé, Petraaaa!" részen túl voltunk, jött a szomorúbb része a dolognak. Az, amikor a szülőket tájékoztatják az eset súlyosságáról. Egy szemüveges, komor tekintetű fickó lépett be a szobába, és miután rám parancsolt, hogy azonnal szálljak le a frissen vetett ágyról, elkezdett susmorogni a szülőkkel. Bátorítóan mosolyogtunk Kolossal a barátnőmre, de alig tudtam elviselni, hogy mellettem ül. Folyamatosan a szavai csengettek a fülemben. Jaj.
Gyöngyi boldogan hozzánk fordult, és elmondta, hogy az égési sérülések javulnak, meg hogy valami angol szót mondott a férfi, vagy németet, vagy esetleg koreait, nem tudja. Oké, Gyöngyi nem az agyáról híres. ☺

Nagyon örültem annak a pár percnek, mikor a többiek lementek a büfébe, mi pedig ketten cseveghetünk a barátnőmmel. Mindent elmondtam neki. Mindent. Hát, rengeteget nevettünk, meg szomorkodtunk is. Bár ez a pár perc semmire sem volt elég. Mindegy.
Este fél hat fele értem haza, Ricsit viszont nem találtam otthon. Természetesen a haverjánál, Attilánál volt. Bedőltem az ágyba, és a plafont fürkésztem. Fogalmam sincs mi lesz velem. Velünk. Jézusom, ez agyrém.

Chapter twenty-five"

A fejem majd széthasadt még délelőtt tizenegykor is, amikor kikászálódtam az ágyból. Hű, jó volt újra a saját ágyamban ébredni, csak eléggé hiányzott Kolos...
Leballagtam a lépcsőn, és ösztönösen bekanyarodtam a konyhába, hogy egyek valamit, mert majd' szétestem az éhségtől. Persze ezt nem úgy értem, hogy Gyöngyiék éheztettek, vagy ilyesmi, csak nálam elég gyakori az, hogy már felkelés után kajálok ☺
- Maradt még pizza is. - motyogta egy hang.
Őszintén, eléggé megijedtem, nem gondoltam, hogy az öcsém a kanapén ül, de lényegében óriási kő esett le a szívemről. Hozzám szólt. Éljenek az apró örömök!
- Kösz. - biccentettem.
Óvatosan megmelegítettem a maradék sonkás-gombást, és vártam, míg a mikró végez. Unottan bámultam a padlóra. Hát, úgy tűnik nekem már csak egy pizza maradt. Bár pár percen belül őt is el terveztem távolítani. Nyami ☺
- Kriszti, ha megetted gyere a gyakorlóhoz oké? - indult ki az ajtón a tesóm, én pedig még a mondat elejét sem fogtam fel, de ő már kint volt a lépcsőházban. Hurrá. Én meg a lassú felfogásom.
Szóval a gyakorló. Ez így mi ez? Hát, tulajdonképpen valamiféle tinédzserek által összetákolt gördeszka ugrató pálya, ami mellett van vagy tíz pad, és itt szoktak bandázni az emberek. Vagy mi. Nem nagyon értek a dologhoz, én Petrával a szobámban szoktam bandázni ☺ Hát, nem is vagyok népszerű.
Megettem négy szeletet a pizzából, és összeszedtem magam (karikás szemek, elnyűtt póló, félrealudt haj, mindannyian vártak engem a tükörben) majd elindultam tehát a gyakorló felé, ami körülbelül harminc percre volt tőlünk. Maga a hely, egy nagy panel mellett volt. Régen talán focipályaként funkcionált

(Ricsi mondta) de mivel Várpalotának sok focipályája volt, erről egyszerűen elvitték a kapukat. A kreatív tinik pedig odahurcoltak mindent (zsákok, dobozok, kuka..???), tehát szó szerint mindent belevittek, és lett az egészből egy gyakorló pálya. Ez a részletes történelme a dolognak.
Egyből megtaláltam a harmadik padon ülő (talán épp free wifi után kutakodó) öcsémet, és szó nélkül leültem mellé. Pár percig tehát ilyen "csöndkirály" feeling uralkodott köztünk, leginkább csak az hallatszott ahogy Ricsi az érintőképernyőt bökdösi, meg ahogy a nagy gördeszkák vadul csattognak a pályán. Idilli.
- Szóval, mizu? - tette el a mobilját a tesóm. - Ne mondd azt hogy semmi.
- Semmi rossz. - zártam rövidre.
- Mit csináltál három napig valahol? - segített ki.
- Petráéknál voltam. De nem lehetne ezt máshol megbeszélni? - néztem a pálya felé.
- Mi van? Vigyelek cukrászdába? - röhögött fel.
- Igen! - motyogtam sértődötten.
Ricsi nagy nehezen felállt, suttogott valami "ilyenek a nők..." félét, de végül beleegyezett. Szerintem csak megkívánta a hatlapost ☺
Miután tehát beültünk a Gereblye Cukrászdába (irtó fincsi sütiket adnak ezen a helyen) rendeltünk két hatlapost, és egy nagy lélegzetvétel után, kifújtam mindent magamból. Kolost viszont kihagytam. Erős voltam, de azt akartam, hogy tudja, nélküle semmi vagyok. És szerintem bevette. Megsajnált ☺
- És akkor Petra szobájában aludtál? - kérdezte.
- Aha. Jézusom! - kaptam a szám elé a kezemet. - Petra!
Már nyúltam is a telefonomért, de sajnos nem találtam sehol.
- Baj van?
- Igen. Náluk hagytam a telefonomat. Petra pedig kórházban van.
- És ezt most tudtad meg? - szaladt fel a szemöldöke a tesómnak.
- Dehogy, már tegnap. Jézusom, nem is érdeklődtem... Kísérj el a házukig! - ragadtam meg a karját, majd kihúztam a cukrászdából. Kissé sem néztek minket hülyének, Ricsi szinte ordítva hadarta, hogy joga van megennie a maradék hatlapost. Hát, mindegy. Jó, hogy előre fizettem ☺
Szinte futva tettük meg a tízperces távot, úgyhogy mire odaértünk, tisztára elfáradtam. Legalábbis én. Ricsi nem. Fiúk... ☺
Szinte dörömböltem az ajtón, úgyhogy nem csodálom, hogy Gyöngyi elég riadt arccal fogadott. Meg hát ugye ott hagytam őket.
- Szia Gyöngyi!  Bocs, hogy tegnap úgy elmentem, bocs, hogy nem telefonáltam! Hogy van Petra? - hadartam.
- Gyertek be. Amúgy semmi baj. Hívtunk, de nem vetted fel. - rázta a fejét.
- Itt hagytam a mobilom. Petra?
- Jól van. Holnap megyünk látogatni. Egy hét és haza jöhet. - motyogta Gábor.
- Bemegyek a telefonomért, oké? - néztem Ricsire, aki csak biccentett egyet, és zsebre tett kézzel várakozott.
Aztán előkerült Kolos. Jaj. Nagy levegőt véve, inkább betántorogtam a barátnőm szobájába. Előkotortam a telefonomat (Petra íróasztalának második fiókjából) és csigalassúsággal sétáltam vissza a nappaliba. Irtó kínos volt. Két szülői tekintet, Kolos, és Ricsi. Két ember, akik az életemben fontos szerepet töltöttek be, plusz még kettő aki most nagyon mérges rám. Jaj.
- Üljetek csak le, beszélgessünk. - mondta Gyöngyi.
Segélyhívóan az öcsémre pillantottam, aki megvonta a vállát, és leült. Kissé sem volt kínos. Mindegy.
Ott ültünk öten egy asztalnál, és mindenki néma csendben vizsgálgatta az asztalterítőt. Hű, de érdekes.
- Kolos. - állt fel a vörös hajú, majd kezet nyújtott Ricsinek. - Kriszti volt barátja. - tette hozzá-
Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam magamat egy szép mezőre képzelni, lepkékkel, meg katicabogarakkal, de aztán felnéztem az öcsémre, aki nem nyújtotta oda a kezét Kolosnak, hanem egész nyugodtan leült.. Rém ciki jelenet volt. A volt barátom még mindig ott ált, majd szépen lassan újra helyet foglalt.
- Ő az öcsém. Ricsi. -  motyogtam.
- Nem meséltél róla... - mondta Kolos.
- Nekem se meséltél a kis róka haverodról. - mosolyodott el az öcsém is.
Folyamatosan a terítőt nézegettem, tanulmányoztam, minden egyes cérnaszált megpillantottam, de hiába. Nagyon nagyon nagyon szégyelltem magamat. A két szülőt cserben hagytam, Petra után nem érdeklődtem, Kolost elfelejtettem, Ricsinek meg hazudtam. Fenébe.
- Akkor, mi most megyünk. - állt fel a testvérem, és egy laza "heló"-val kiment az ajtón.
- Sajnálom. - álltam fel én is.
- Kriszti, nem bírom az öcsédet. - rázta a fejét Kolos.
A két szülő arckifejezésére már nem is voltam kíváncsi, megköszöntem a semmit, és kisprinteltem a házból. Szinte hallottam ahogy kibeszélnek minket. Jaj...
- Miért nem meséltél róla? - nézett a szemembe.
- Mert, nem volt időm.
- Kriszti. Én csak védeni akarlak. Ez a srác nagyon fura.
- Bocsáss meg. - néztem rá szomorúan, de ő csak megindult a házunk felé.
Remek. Lassan azt kell megszámolnom, hogy kivel nem vagyok összeveszve. Azt hiszem az önbecsülésem ismét romokban hever. Mindegy, majd valamikor felépítem újra.

Este megnéztem egy filmet (Beavatott*-*) és megfürödtem. Nem nagyon beszéltem Ricsivel az utóbbiakról, de nem is volt erőm. Kissé Theo James lázban égtem, úgyhogy kinyomtattam róla pár képet, és már aludtam is. Összességében nagyon fárasztó nap volt. És Petráról sem tudok semmit. Jaj. A pocsék énem még mindig bennem lakik. Kereshetne már valami új albérletet.

#Off - 50.000 kattintás az ÖSz-re. -

Hát. Nem is tudom hogyan fogalmazzak. Azt hiszem sokkot kaptam, vagy valami ilyesmi, mert már három perce csak mosolygok, és a számlálót bámulom ☺
Szeretném ezúton megköszönni Aux Elizának, akinek már a második design-jét tekinthetitek meg a blogon, és akinek köszönhetitek hogy a kissé informatikai szaktudást igénylő írótok blogja nem úgy néz ki mint a hányadék. Köszönöm Eliza! ☺
Köszönöm NEKTEK is. Nagyon sokan jelentkeztek (legtöbben inkább a facebookon) a bloggal kapcsolatban! Köszönöm, örülök ezeknek! :)
Hű, gondolkozom, hogy még mit is akartam veletek megosztani, de tulajdonképpen csak ezt a köszönetnyilvánítós dolgot gondoltam posztolni, egyenlőre nincs több mondanivalóm, DE!
Akinek BÁRMI nemű kérdése van, a bloggal, velem, vagy a részekről, a szereplőkről, BÁRMIRŐL, az írja meg a bejegyzés alá kommentben, én pedig egy következő alkalommal válaszolni fogok rájuk! ☺ Itt az idő, kérdezzetek! :)

Nos, igen, ennyit akartam. Tehát még egyszer köszönöm ezt az 50.000 megtekintést! :) Remélem a 100.000-et is együtt tudjuk "ünnepelni". (Oké, annál kissé nagyobb buli lesz, ez ez elég pocsék jubileumi ünnepség lett, de sebaj :"D)
KÖSZÖNÖK MINDENT! ♥♥♥

Chapter twenty-four"

Ismételten visszatért a forróság, úgyhogy az emberek újra elővették a toppokat, meg a kissé rövid nadrágokat, és szoknyákat. Összességében tehát megtelt az utca, fagyizó, jégkrémező emberkékkel. Épp egy taxist figyeltem, mikor eszembe jutott, hogy az öcsémet mennyire nem érdeklem. Ettől a gondolattól kissé elbarangolt az életkedvem, úgyhogy hagytam a francba az utcabámulást (ami egyébként határozottan a programjaim közé tartozott) és átöltöztem.
Benyitottam a nappaliba, ahol Kolos még mindig aludt a különféle párnákkal, és matracokkal megnagyobbított ágyon. Hát, az már kérdéses, hogy ez mennyire lehet kényelmes. Mindegy.
- Hasadra süt a nap. - motyogtam, majd félredobtam a babzsákon lévő farmergatyát (???) és leültem.

- Leszarom.- nevetett fel.

- Tehát ébren vagy. - mosolyodtam el.
- Nem. - motyogta, majd a fejére húzta a párnát.
Egy ideig unottan fürkésztem ahogyan a párna alatt szuszog, majd egyszerűen nem bírtam tovább, hogy nem látom azt a két tengerkék szempárt, úgyhogy cselekednem kellett.
- Itt egy korsó sör! - kiáltottam, mire ő azonnal felnézett, és nagyokat pislogva meredt rám.
- Hol? - nézelődött tágra nyílt szemekkel.
- Kelj már feeeeel! - nyüstöltem. - Unatkozom.
- Igyá'. Egyé'. Csak hagyjál már. - temetkezett vissza a zöld párnájába.
Mély levegőt vettem, és közelebb hajoltam hozzá, de megcsörrent a mobilomon a(z) One Direction,úgyhogy legyintettem egy nagyot, és mit sem törődve a lusta barátommal, kirohantam a konyhába, és felvettem a telefont.
- Szia Petru! - köszöntem boldogan.
- Kriszti! A szomszédban gyújtogattak vagy mi, és már majdnem ég a mi házunk iiiis! Ááááá! - hadarta, és hangjában annyi félelem volt, hogy szinte rezgett a készülékem tőle.
- Micsoda? Várj, Petra, szólj valakinek! Kivel vagy?
- Kittivel. - motyogta, szinte sírva.
- Oké, pakoljátok ki a fontos holmikat és fussatok ki a táborból!
- Rendben! - mondta, majd már majdnem letette.
- Petra! Csak a fontos dolgokat oké? Tudom hogy mind az egymillió ruhádat imádod, de most csak a legfontosabb cuccaidat fogd magadhoz, és nyomás! Pénz, telefon, okmányok! - hadartam.
- Jó. - motyogta sírva a barátnőm, és már le is tette.
Hát, nem volt túl biztató. Az 1D tábor valami nagy helyen volt Pest külterületén. Körülbelül negyven faház telt meg tinédzserekkel. Pech, Petráék legmesszebb vannak a központtól (ahol a felnőttek tartózkodnak) úgyhogy teljes mértékben megértem az aggodalmukat. Nagy levegőket véve bámultam magam elé, mikor egyszer csak valaki megérintette a vállamat. A rémülettől összerezzenve néztem hátra Kolosra, aki válaszra váró tekintettel pásztázott engem.
- Valami baj van? - ásított.
- Aha. Vagyis nem, nem akkora. - ráztam a fejemet. - Minden oké.
- Akkor jó. Ki hívott?
- Petra. - mosolyodtam el.
Ha kiderült volna, hogy Petru épp tűz elöl menekül valami Kitti csajjal körülbelül száz kilométerre tőlünk, Kolos tökre berezelt volna, és kikotyogta volna Gyöngyinek is, aki viszont pont az a személy, hogy mindent megtesz a lehetetlenért is. Úgyhogy azt hiszem jól döntöttem.

- Minden ok? - nézett a szemembe.
- Igen... persze. - motyogtam, mire ő azonnal megcsókolt.
Annyira jól esett ez, mint valami karnyújtás a halálod órájában. A sok feszültség ami bennem téblábolt, egyszerűen elszaladt valahova messzire, de csak erre a pár másodpercre.
- Nyugi. - suttogta.
- Oké.
- Egyébként, szereted a One Directiont? - tolt el magától nevetve.
- Neeem. Csak a barátnőm. És miatta ez a csengőhangom.- biccentettem.
- Aham, értem. És nálam mi a csengőhangod?
- Avril Lavigne - I love you. - nevettem fel.
- Haha.. - mosolyodott el, és egy puszit nyomott az arcomra.
Reggeli közben nyitott be Gyöngyi, és a macskát, Lejt húzta maga után. Hát, fel sem tűnt, hogy a a kis állatka nincs itt. Hoppá. ☺
- Elvittem Lejt sétálni. - akasztotta le szerencsétlen cicáról a pórázt.
- Úgy tudom, hogy a macskáknak ez nem tesz jót. - haraptam bele a vajas kenyérbe, és próbáltam visszatartani a nevetést.
- Mindegy. - vonta meg a vállát Gyöngyi, majd azonnal neki állt főzni.
Úgyhogy így telt a délelőtt. Üresen. Próbáltam előkotorni a bőröndömből a rövidebb nadrágokat, de csak azt értem el vele, hogy Petra szobájából valami óriási nagy lim-lom tár keletkezett, úgyhogy  végig pakoltam. Délben viszont még ebéd előtt fel akartam hívni a barátnőmet, de nem vette fel. Hát, eléggé lelombozódtam a gondolattól, hogy esetleg valami baja esett, de a sült csirke illata eléggé vonzó volt ahhoz, hogy minden rossz gondolatot kicsavarjon a fejemből, úgyhogy odaültem az asztalhoz ☺
Ekkor még nem gondoltam volna, hogy ez lesz életem legszörnyűbb napja. Ekkor még azt hittem, minden jó lesz, és hogy ez a kilátástalan helyzet meg fog oldódni. Hát, nem így lett. Megcsörrent Gyöngyi telefonja, és minden összedőlt bennem. Úgy éreztem vége mindennek. A pulzusom az egekbe ugrott, és legszívesebben azonnal odafutottam volna Petra mellé, aki egyáltalán nem volt jól.
Hamar kiderült, hogy Gyöngyit nem akárhonnan hívták, hanem a Szent Imre kórházból, valami Pesti kerületből.
- Petra súlyosan megsérült! Jézusom! - temette a tenyerébe az arcát Gyöngyi.
Elképedve néztem a sült csirkémet, és remegve pislogtam arra az anyukára, aki akkor leginkább egy nagy, sírókupacra hasonlított. Oké, ez kissé túlzás, de nagyon furán nézett ki.
- Mi történt? - fakadtam ki, és én is sírni kezdtem.
- A lá.. bát.... Nem... tud rálépni... Égé... si... sérülései .... vannak... - dadogta Gyöngyi, én pedig bőgve bambultam magam elé.
Hát, ez eléggé meglepett. Ha elmondom Gyöngyinek, hogy Petra engem már a reggeli órákban hívott, és már akkor óriási veszélyben volt, talán felhívhattuk volna a tábor vezetőit, ők pedig azonnal gondoskodtak volna mindenről. Hát, én hülye, ezt is elcsesztem. Nagyszerű. 
- Mennyire súlyosak? - suttogtam, majd letöröltem egy könnycseppet a tányérom széléről.
- Nagyon... Lehet.. Hogy mű... műteni kell. - fújta ki az orrát.
Kolos hol engem, hol pedig Gyöngyit bámulta, és a pólója szélét húzogatta. Nem nagyon tudott hozzászólni a szituációhoz, úgyhogy inkább a "csendben ülök" szerepet választva bambult maga elé.
- Nem lehet hozzá bemenni! Altatják! Ha felébred súlyos fájdalmai lesznek! Oda kell mennem! - kiabálta Petra anyja,és megindult az ajtó felé.
Kolos a székén ülve megragadta a dühvel teli Gyöngyi kezét, úgyhogy együtt próbáltuk nyugtatni.

A kórház még a kora esti órákban rengeteg mindenről tájékoztatta Gyöngyit, s közben Gábor is hazaért, úgyhogy őt is sikerült sírásra bírnunk.
- Soha többet nem engedjük el semmiféle hülye táborba. - fakadt ki Gyöngyi, és Gábor vadul bólogatott.
Bementem a nappaliba, ahol a barátom épp valami filmet nézett.
- El kell mennem. - motyogtam.
- Mi? - szaladt fel a szemöldöke Kolosnak.
- Petra hazajön. El kell mennem. - ráztam a fejem, és megindultam a szobám felé, de egy Kolos elém állt és nem engedett tovább.
- Nem mész el. - motyogta, s megcsókolt.
- De! Gondolj bele! Te Pesten élsz! Hazamész ha rendeződnek az ügyeitek! Ezt abba kell hagynunk! Miben akarsz élni? Távkapcsolatban? Rózsaszín ködben? Kolos. Vége. - suttogtam, majd kitört belőlem a bőgés, és bepakoltam a bőröndömbe.
Marty végig ott ült az ágyon, és nézte ahogyan pakolok. Egy szót sem szólt, csak amikor végeztem.
- Elhamarkodottan döntöttél. Felgyülemlett benned a düh. Aludd ki magad. - simította végig a kezét a vállamon, amitől egy percre szinte meggondoltam magam.
De körbe nézve a szobában, Petra képein végigsiklott tekintettel, csak megráztam a fejemet. Magamra kaptam egy kardigánt, és kihúztam az ajtóba a bőröndöt. Gyöngyiék már rég aludtak, úgyhogy letéptem egy sárga lapot a post-itről, és felraktam a parafatáblájukra.
Nem akartam ránézni Kolosra. Megrettenve állt mellettem. Nyomtam egy puszit a homlokára, s vártam, hogy leszóljon. Hogy megtegye azt, amit megérdemlek. De ne mondott semmit. Csak elköszönt, és a nappaliba ment. Behúztam magam után a bejárati ajtót, és a nyári meleg éjszakában, elbotorkáltam a házunkig. Egyáltalán nem voltam kíváncsi az öcsém szemrehányásaira, de mivel csak egy bejárat létezett, felbaktattam a lépcsőn, és becsöngettem. A bőröndöm cipzárját tanulmányozva álltam meg az bejáratban, de mikor Ricsi kinyitotta az ajtót, megölelt. Olyan volt mint egy rossz tinifilm. Ott szorongattuk egymást a a lábtörlőn, míg körülbelül ötvenezer bogár repült be a házunkba, de sebaj. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Bedőltem az ágyamba, és reggelig aludtam. Pocsék barátnő vagyok. Pocsék élettel. Nagyszerű. Lehetnék én Mrs. Pocsék-királynő. Pompás.

Chapter twenty-three"

 Igen. Itt az iskola. Sajnálattal közlöm, hogy a részek ezért kissé lassabban fognak potyogni, de remélem megértitek, és továbbra is szeretni fogjátok Ricsi és Kriszti törénetét.. valamint Kolosét. Hoppá, nem szóltam! Jó olvasást!

A hűvös szellő lágyan simogatta az arcomat. A lehűlés kissé felelevenítette az ember agysejtjeit, és mindenki nagyon boldog volt, hogy nem kell megsülni az utcán ☺
Felöltöztem, és kimentem a nappaliba, de  eléggé meglepődtem. A szokásos "Hacskó-idiil"-ből semmi sem maradt, csak Lej, a macska nyávogott ártatlanul a kandalló mellett. Kolos a kanapén ülve olvasott, én pedig teljesen megilletődve álltam meg a tv  mellett.
- Megfagytál? Annyira azért nincs hideg. - mosolyodott el Kolos egy pillanatra, majd visszamerült a lapok közé.
Ügyet sem vetve a megjegyzésére, leültem mellé, és kivettem a kezéből az  "Ábrahám fiai" c. könyvet. Ő unottan rám nézett, és amolyan "mit akarsz?" nézéssel ajándékozott meg, úgyhogy válaszra nyitottam a számat.
- Hol van Gyöngyi? És Gábor?
- Elmentek valahova.
- Valahova? - néztem rá lesajnálóan.
- Nem tudom hogy hova... komolyan...
- Oké.. mondd csak, hogy lehet hogy egy ilyen jó srácnak mint te, ilyen könyvek jönnek be?  - lapoztam bele a trilógiába, ő pedig mosolyogva legyintett.
- És az hogy lehet hogy egy ilyen gyönyörű lánynak mint te, nincs barátja? - motyogta.
Fél ájultam adtam vissza neki a könyvet,  és azon voltam, hogy megállítsam a bungee jumping-ot játszó szívemet. Egyszerűen teljesen piros fejjel gubbasztottam a kanapén, majd a vörös hajú hódolómra néztem, és elnevettem magamat. Erre ő is elkezdett vigyorogni, úgyhogy minimum tíz percig így röhögtünk a semmin.
- Komolyan gondoltad az előbbit? - mosolyodtam el, komolyra fordítva a szót.
- Hogyne. Minden röhögést komolyan gondolok.
- Nem arra értettem... - sütöttem le a szememet, de mire újra felnéztem, Kolos arca egyre jobban közeledett hozzám.
Láttam a tekintetén a gondolatait. A szívem kalimpált, a kezemből csak úgy fojt az izzadtság, majd aprót biccentve jeleztem, hogy készen állok életem első csókjára... és akkor benyitott Gyöngyi, mi pedig úgy rebbentünk szét, mint valami madár csapat, villámláskor.
- Hazaértünk! - kiáltotta Petra anyja, és mint valami topmodell, úgy lépkedett be a nappaliba, mögötte pedig (a férje) Gábor kullogott, mint valami málhás ló, körülbelül hat reklámtáskát cipelt.
- Az jó. - mosolyodtam el, majd Kolosra néztem.
- Ezt igennek szántam. - suttogta, és beletúrt végtelenül vörös hajába.
Tehát tetszem neki. Megcsókolt volna. Úgy éreztem mindennek vége,  már magasról teszek Ricsire, és úgy, mindenki előtt, megcsókoltam őt.
Olyan volt mint valami romantikus film happy end-je. Igaz, semmit sem hallottam, mert a fülemben dobogott a vér, de megérte. Az első csókom jobban sikerült bárminél az életemben.
- Oké.... - motyogta Gábor, majd kiment a kertbe. Szerintem sokkoltuk.
Viszont Gyöngyi egyre furább képet vágva pásztázott minket. Gyönyörű látvány. Két vörös hajú egy bőr kanapén, köztük egy trilógiával ültek mint a jó gyerekek. Komolyan, annyira kínos volt, hogy azt hittem felcsendül bennem a Himnusz, és megünneplem életem legkínosabb pillanatát.
- Együtt vagytok? - kérdezte.
- Igen. - vágta rá Kolos.
- Mióta? - szaladt fel a szemöldöke.
A kis vörös rám vetette tekintetét, és megvonta a vállát.
- Úgy két perce.
Hát, elég durva volt. Ráadásul a szívem még akkor sem unta meg a bungee jumping-ot. Biztos jól szórakozhatott. Hamar fölsiettem a szobámba, és próbáltam feldolgozni az egészet. Járok egy irtó helyes sráccal, méghozzá a barátnőm unokatesójával... Te jó ég ☺
Este felhívtam Petrát, és közöltem vele a hírt. Hát, a sikításon kívül nem sokat hallottam.
Viszont neki is volt egy jó híre. Teheri Gábor eljegyezte őt! Persze, csak poénból, de ő nagyon örült neki, és szerinte ez akkora nagy élmény ☺ Ha örül, akkor én is.
Fél hat fele lehetett, hogy kopogtattak a szoba ajtón. Unottan pötyögtem a telefonomban, és egy "igen"-t kiáltva lerendeztem a dolgot. De nem akárki jött be a helyiségbe. Kolos volt az. Nagyokat pislogva néztem fel rá, majd elmosolyodtam. A barátom ☺
- Szeretsz? - kérdezte..
- Asszem'... - sütöttem le a szememet.
- Határozottabban?
- Nagyon szeretlek. - suttogtam, majd átöleltem.
- Én is. - mosolyodott el.
- És mi lesz most?  - kérdeztem.
- Mi lenne? - nevetett fel. - Már amikor megláttalak, akkor beléd szerettem. Gyönyörű vagy.
- Jézusom Kolos...
- Neked csak Vörösmarty! - nevetett fel, majd újra megcsókolt.
Egész este beszélgettünk, és kiderült hogy Marty Kolos a neve, ezért nevezik Vörösmartynak az egyetemen. Hű, de menő ☺
Éjjel majdnem bent maradt a szobámban, totál bealudt a filmen, amit néztünk ☺
Nem tudom, mi ütött belém, de azt hiszem megtaláltam azt akire vágytam. Betegesen szeretem. És éjfél van. Úgyhogy már pontosan egy napja járunk. Július 6. sosem fogom elfelejteni ☺