Chapter thirty"

Egész nap a randimra készültem, ami bár tényleg nem hasonlítható randevúhoz, azért én annak mondtam. Sokkal menőbben hangzik mint "elköszönésazexemtőleste". Úgyhogy fél öt körül már magassarkúban és a kék szoknyámban toporogtam a tükör előtt.
- Nem tudod hol van a fekete csíkos pólóm? - lépett be a szobámba Ricsi félmeztelenül (wooow), úgyhogy gyönyörű kilátást kaptam volna a kockáira, de hamar el kellett kapnom a fejem. Jaj.
- Nem. - motyogtam.
- Csini vagy. - jelentette ki, majd leballagott a nappaliba.
Egy ideig hallgattam ahogy a tölgyfa lépcsőnkön lépked, és a szavait emésztgettem. Te jó ég, biztosan beteg vagyok.
Fél hétre jött értem Kolos. Egy farmerba, és zöld színű pólóban ácsorgott a bejáratban, a haja tökéletesen állt, pont úgy ahogy mindig.Bár igen helyes volt, azért figyelembe véve a televíziót bámuló öcsémet is, eléggé eltértek a statisztikáim... No comment.
- Csini vagy. - nézett le rám Kolos.
Hirtelen megállt bennem a levegő. Az öcsém felé pillantottam. Az ő "Csini vagy"-ja azért szívdobogtatóbb volt.
- Köszönöm.

Unottan indultam ki az ajtón, megkérdeztem, hogy hova megyünk, levágtam magam az étterem egyik székére, és idegesen bámultam ki a fejemből.
- Baj van? - kérdezte.
- Dehogy. És sajnálom, hogy ilyen idegbeteg vagyok, de nincs túl jó napom. Viszont most te jössz. Mesélj! - erőltettem mosolyt az arcomra.
Hát mesélt. Fél órán keresztül arról beszélt, hogy az anyját bevették valami munkahelyre, és elég sokat keres, ami abszulúte jót jelent. Az apja pedig ügyvéd segéd lett valahol. Érdeklődve figyeltem minden egyes mondatát, arcizmát, és fogát. (???) Majd pontosan hét óra kilenc perkor, az öcsém lépett be az ajtón. A lánnyal. Nem tudtam miért pont ide jöttek, de mivel sokan szeretik ezt az éttermet, nem furcsálltam. Nem tudtam Kolosra figyelni, hirtelen az adrenalinszintem az egekbe szökött, és legszívesebben odamentem volna, hogy jól felpofozzam azt a csajt, aki egy óriási magassarkúban, rövid (nagyon rövid) szoknyában, és egy toppban tipegett az öcsém mellett.
- Figyelsz? - kérdezte halkan Kolos.
- Ühüm. - bólogattam.
- Oké, én kimegyek mosdóba.
- Rendben. - bólintottam.
Próbáltam álcázni az idegességemet, a poharam szélét nézegetve, a tányéromat kapirgálva. Nem ment. És amikor azt láttam, hogy a lány elhagyja a látótávolságomat (azt hiszem klotyóra ment, de nem tudom) odasiettem Ricsihez.
- Ez nekem nem megy. - temettem az arcomat a tenyerembe.
- Mi? - nézett rám.
- Nem tudom előadni hogy utállak. Szeretlek érted?
- Kriszti, menj vissza, a barátnőm mindjárt jön.
- Miért akarsz elfelejteni? - fakadtam ki, és legördült az első könnycsepp az arcomon.
- Nem akarlak, de kérlek most menj.
- Szeretsz? - néztem egyenesen a szemébe.
Kizártam a külvilágot, a zajt, azokat a megvető pillantásokat amiket kaptam, Kolost, aki szerintem már rég visszaért a mosdóból, kizártam a külvilágot, és azt a két szemet figyeltem, amiről már hónapok óta nem tudtam levenni a szívemet, mert egyszerűen ráragadt.
- Szeretlek. - suttogta.
És ennyi kellett. Ennyi kellett ahhoz, hogy nyilvános helyen, egy randin (amikor épp mással randizol) megcsókold az öcsédet. No comment.
- Mit művelsz Richárd? És ki ez a csaj? - robogott felénk a lány.
- Csókolózik azzal akit szeret. Tűnés! - mutattam a kijárat felé.
A barna hajú csaj megpördült, és kiviharzott az ajtón. Félve néztem az öcsémre, aki aztán gondolkodás nélkül megcsókolt. És igen, eközben a Várpalotai emberek, épp a vacsorájukat fogyasztották. Mindegy.
- Menjünk. - motyogtam.
Odaszaladtam Koloshoz, aki az asztalnál ült. Nem ordított, nem volt szomorú sem, csak ült. De azért tudtam, hogy belül fáj neki.
- Figyelj, majd ezt rendezzük, de most mennem kell. - suttogtam.
- Oké. Sok sikert.
- Neked is. - vágtam rá, majd egy "lájk" jelet mutatva, kirohantam az épületből. Ricsi ott állt, a gyönyörű hajával, szemeivel, és úgy összességében magával. Azzal a dologgal amit már jó régóta nem bírok kiverni a fejemből. Lábujjghegyre álltam, és újra megcsókoltam, hosszasan. A forró szél, bele fúrta magát a hajamba, ahogy azt Ricsi karja is tette. Féloldalasan átöleltem, és így indultunk haza a hosszú utcán.

Gyönyörű nap lett volna. Volna. Este viszont anyu felhívott, hogy holnapután indul a gépük haza, mert ezt a két hetet nem tudják letölteni valami papírmunka miatt. Hát, kétségtelen, apu munkája elront mindent.
Leballagtam a nappalinkba, hogy elújságoljam Ricsinek a hírt. De az öcsém mellett nem levegő volt, hanem egy lány.
- Bocs, nem akarok zavarni. - álltam be eléjük mérgemben - de Ricsi, te egy bazi nagy dög vagy. - böktem rá a pulóverére.
Két értelmetlen tekintetet kaptam, úgyhogy inkább felhívtam Petrát és elmondtam neki a tervemet. Mert hogy nekem az is volt. Rájöttem, hogy ezt nem bírom tovább. Folytonos féltékenység, fájdalom, csalódás, majd egy kósza csókkal teli vidámság, és újra a padlóra kerülök. Felmentem a netre, és vettem magamnak egy repülőgép jegyet Finnországba. A nagyiék biztosan örülni fognak nekem. Ahh...