2015. március 1., vasárnap

Chapter seven"

Először nem is tudtam mit írjak... gondoltam kezdem egy monológgal, mert nagyon sajnálom a kihagyást... de volt betegség, év végi hajtás, netkorlátozás, tanulás, kötelező olvasmány és egy kisebb műtétem is, úgyhogy remélem elnézitek nekem, és csillogó szemekkel olvassátok majd a hetedik részt is! Szuperek vagytok, fantasztikus olvasást! Szeretettel, Nektek: Lilla xoxo

Másnap reggel volt. Az ágyamban találtam magam, körülöttem egy fogkefével, Ricsi pulóverével meg a telefonommal. A fejem fájt, szédültem, és világfájdalmam volt a tudattól, hogy ittam.
- Ricsi! - ordítottam el magam, de mivel nem érkezett válasz, kénytelen voltam feltápászkodni, és leballagni a nappaliba. Az egész helyzettől borsózott a hátam. Totál padlón voltam. Nem emlékeztem semmire, csak arra az eszeveszett pillanatra amikor leestem arról a rohadt asztalról. Beültem a TV elé, és egy nagy csésze hideg kakaó kíséretében, megnéztem ahogy a Titanic századszorra is elsüllyed a képernyőn. Fura ezt így kijelenteni, de hiányzott az öcsém. Egyrészt, mert az egész éjjelem kiesett, addig van meg, hogy elindultunk hazafelé... másrészt pedig mert valljuk be, akármennyire is hülye, de a testvérem, és szeretem. Lehet hogy nem mindig a cuki pofájú imádni való kis öcsi, aki a hajamat húzkodja, de mindenképp van bennem egy rejtett sarok, ahol őt is szeretetre méltatom. Búskomoran szürcsöltem az utolsó cseppeket a bögrémből, miközben a Titanic utasai sorra fulladtak meg szerencsétlen filmben. Végül kinyomtam, és felballagtam a szobámba, hogy nyomozzak Ricsi után.
- Haló? - ordított bele a készülékbe. (nem értem, minek így kiabálni, szerencsétlen telefonnak már rég kiszakadhatott a nem létező dobhártyája)
- Szia Ricsi. Merre vagy?
- Attilánál szívem. - nevetett fel szinkronban a haverjával, Attilával, aki ezek szerint hallotta a beszélgetésünket.
- Ne hülyéskedj. Odamegyek Attilához, oké? Van némi mesélni valód.... khm...
- Neked meg, van magyarázni valód... - tette le a mobilt az öcsém, folyamatosan kacagva.
Örülök hogy ilyen nagyon jól szórakoztak, viszont én odasiettem a szekrényhez, felhúztam egy sportcipőt, felkontyoltam a hajam, és eszeveszettül indultam el Attiláék felé. Deregi Attila Soma, eléggé degenerált ahhoz, hogy belekerüljön az életembe. Mióta létemet tudom, húsz percnyire élnek tőlünk, a Kisfaludy körforgalom mellett. Attiláról, az a hír járja, hogy egyszer majdnem belefulladt a fürdőkádba, úgyhogy szerintem nincs is ezen mit ragozni, levonható róla a biztos konzekvencia: ő is egy nagyon nagy barom.
- Szia! - mosolyogtam értetlenül a fiúra, aki vörösbarna arcszőrzettel, és kopasz fejtetővel rendelkezett.
- Szia Kriszti! Hallom történt egy s más az éjjel. - kacsintott rám, majd beengedett.
- Mi van? - ráncoltam össze a szemöldököm, majd megszorítottam az öcsém kezét, és behúztam magammal a fürdőszobába.
- Ne hancúrozzatok a fürdőmben! - ordibált Attila nekünk, mire enyhén megráztam a fejem, és az ajtót ütve visszaüvöltöttem neki, hogy fogja be a száját.
- Szóval.... mi a szarról beszél a hátam mögött mindenki? - néztem Ricsi szemébe komoran.
- Hát az éjjelünkről. Bementünk a kocsmába, te agyonittad magad, a barátodnak gondoltál, megcsókoltál, és kifestetted a körmömet pinkre. - csóválta a fejét, mire én a szám elé tettem a kezem.
- Tessék? - kérdeztem vissza elvékonyodott hangon.
- Aha. Gáz, mi? - mosolyodott el a testvérem.
- Kissé... Jézusom, ez a te hibád! Miért engedted hogy igyak? - mászkáltam körbe-körbe a helységben.
- Persze. Gondoltam... - rázta a fejét. - Apropó, ezt mivel kell lemosni? - mutatta felém a körmeit, amik valóban rózsaszínen virítottak ujjai végén.
- Majd adok körömlakklemosót... - motyogtam, majd kimentem a fürdőből.
- Ne szomorkodj kislány, mindenki volt már szerelmes! - nevetett fel a kanapéból Attila, amire egy haragos pillantással válaszoltam, mert gondoltam, gáz lenne a saját lakhelyén megütni. Így hát maradt a kissé gáz, de ütős arckifejezés, ami enyhe célzás volt arra, hogy fogja be.
- És ki látta ezt a jelenetet? - markoltam bele a tál popcornba tekintetemmel folyamatosan követve Ricsit.
- Hát, úgy az egész kocsma..? - motyogta szomorúan. Jé. Megsajnált. Ja, mégsem, csak kiborította az üdítőjét. Argh..
Szomorúan bámultam ahogy a fiúk valami - számomra totál idegen - játékkal szórakoznak, majd elővettem a telefonomat. hogy csekkoljam a közösségieket. Huszonhat értesítés, nyolc ismerősfelkérés és tizenhárom üzenet. Atyaég. Az üzenőfalam tele volt az engem ábrázoló idióta fotókkal. Egyiken egy üveg vodka mögül bámulok a kamerába a másikon meg az asztalról zuhanok le Gecsójék bulijában. Te úr Isten! Reméltem hogy anyámék nem kaptak free wifit, és nem tudják követni a gyermekeiket még közösségi portálon keresztül is.
- Itt a kulcsod Bébi. - nyújtotta felém az öcsém a vasgolyónak tűnő, kulcstartókkal felturbózott tárgyat. Egy idegen pillantással bámultam rá, majd kivettem a kulcsot a kezéből.
- Bébi?
- Így szólítottál tegnap este! - nevetett fel, mire sóhajtottam egyet, és inkább a csendes, meghunyászkodó szerepet választva lestem az öcsémék szórakozását. A fejem szétment, a falam tele volt hülye képekkel, és én még az öcsémet sajnálgattam amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Pedig szerintem ő vette a legnagyobb poénnak. Mindegy... Túlélem, valahogy.