Chapter three"

Mire kigyógyultam a megfázásból, eltelt vagy fél év, na jó, igazából csak egy nap, mert szerdán már semmi bajom nem volt, csak annyi, hogy végleg egyedül maradtam, a barátnőm is itt hagyott ezzel a barommal, a tesómmal, aki közvetlenül is hülye, nem hogy egy társaságban. Így, vele összezárva az élet olyan volt mint a világ fekete-fehérben. Olyan mint valami idióta dimenzió amiben nem érdemes élni, így az emberek sorra követik el az öngyilkosságot. Igen, ez azokban a percekben nekem is megfordult a fejemben, csak komolyan, ki halna meg egy degenerált állat miatt? Naná, hogy inkább elviselem, mint hogy itt hagyjam az életem, ami amúgy nagyon jó lenne, ha ő nem született volna meg. Valamikor. Nem, nem tudom mikor született. De nem is érdekel.
- Hova mész? - fordult felém, miközben a teámat kavargattam, mert a torkom még azért kissé kapart.
- Ülök. Hova mennék? - ráztam meg a fejem.
- Az előbb mondtad, hogy valahova mész.
- Ja, majd Petrut kísérem ki a vonatállomásra.
- Mehetek én is? A televízióban uncsi filmek, kabarék mennek, a gépem lassú, Szilárd meg valahol csajozik.
- Miattam. - vontam meg a vállam.
Így hát ketten indultunk el Petráék háza felé. Igazából nagyon nem vágytam a tesóm társaságára, de van egy belső szervem, amit úgy hívnak hogy szív, és  nem akartam őt ott hagyni a kabarékkal. Tényleg elég gáz, hogy ilyeneket adnak a 21. században...   Mihelyt elfogyott a teám, felpattantam és felvettem valami viselhető göncöt, mert a mamusz és a melegítő nem volt túl hipermega jó divat ebben az amúgy is mostoha században.
- Mehetünk? - vetettem egy ideges pillantást a testvéremre.
- Ja, aha.
Becsuktam magam után a bejárati ajtót és magam elé nézve elbambultam a város képeiben. A felhők nem az aranyos, birka szerű képződmények voltak, hanem a nagy, fekete, gonoszságot rejtő égi jelek arról, hogy hamarosan kitör egy nagy zápor. Minden ember úgy rohangált mintha az élete múlt volna rajta, a gyerekek nem voltak azok a boldog aranyos kisemberek, búsak voltak, mint a felhők. Az emberiség lassan átvette a borongós hangulatot. A negyven fokot leváltotta a tíz fok, az összes ember úgy nézett ki mint tavasszal, a Hajdúbihari Napfény fesztiválon, ami arról híres, hogy akárhányszor próbálják ragyogó napra tervezni, annyiszor zúdul le rájuk az ég, így most már mindenki megszokta, hogy ezen a fesztiválon nem a topp és a short a menő, annál inkább az esőkabát és a gumicsizma. Egyszer a bátyám is elment Napfénybe, - akkor még nem volt ilyen antiszociális - de úgy ért vissza mint valami nagy madárijesztő, akit ijesztgetés közben elkapott az esőkirály.
- Hahó! Kriszti! - szólt az öcsém, és mire kiestem a nagy mélabús bambulásomból, már esett az eső.
- Ja, csak bambultam. - ráztam meg a fejem.
Akkor Ricsi megfogta a derekam és maga mellé húzott, ugyanis a bambulásom még mindig ugyanúgy folytatódott, viszont egy néni éppen ott sétálgatott a kutyájával, akit ugye el kellett volna engednem.
- Elnézést.. - mondta az öcsém.
- Nem baj, biztos sok kávét ivott a kis barátnője! - nevetett fel a néni.
Na erre kiestem a bambulásból, körülnéztem, és azt láttam, hogy az öcsém két kezével erősen odakulcsolt magához.
- Ööö... elengednél...? - kezdtem el mozgolódni.
- Ja csak jött egy nő.
- Igen, de már elment... - mutattam a távolodó alakra.
- Bocs, tényleg. Most én bambultam el.
Elindultunk Petráék felé, s közben erősen próbáltam megemészteni a nénitől hallottakat.
- Tényleg úgy nézünk ki, mint barát és barátnő? - néztem rá ráncolt szemöldökkel.
- Ne tőlem kérdezd... Én nem tudom. - vonta meg a vállát.

                  ***

Nemsokára lassan, odaértünk Petráék házához. Egy nagy, zöldes házban laktak. Az ablakból kiszivárgott a bukta illata, amit kivételesen Gyöngyi nagyon jól csinált.
- Szia! - nyitott ajtót Petra - Sztok..
- Hali! - köszöntük egyszerre Ricsivel.
- Úgy néztek ki mint barát és barátnője! - nevetett rám Petru, aki nagyon kicsípte magát, alma illatú parfümje akár az Egyenlítőtől is érződhetett.
- Nem. Ne kezd te is... - néztem rá kerek szemekkel, majd elmeséltem neki az egész sztorit.
- Ez gáz. - nevetett fel. - Bár tudod, az öregek mindent kevernek. Rólam azt hitte egy nő, hogy fiú vagyok...
- Oké, de nem azt hogy a tesód a szerelmed! - sóhajtottam.
Fél órán keresztül erről beszélgettünk, nagyon fel voltam lombozódva a témában, mert kissé zavart, hogy Ricsi+Én.... úgy néztünk ki mint egy kész pár. De aztán persze Petra nem hagyta, hogy az ő kis dolgairól ne essen szó, egyből elkezdte a divattanácsokat.
- Ha szomorú vagy akkor vegyél fel kéket! Ha meg vidám leszel akkor zöldet, oké? Én tettem zöldet is meg kéket is. Meg még vagy úgy ezer színt! - nevetett újra fel.
Lassan benyitott hozzánk Ricsi, aki egész eddig Gyöngyivel beszélt, és buktát habzsolt.
- Ó várjatok van egy tesztem! A telómon! Kimutatja hogy mennyi százalékban illetek egymáshoz! - kiáltott fel Petra - Gyere Kriszti tedd ide a kezed a képernyőre, és te is Ricsi!
Mihelyt levettem az ujjam, Petra magához fordította a mobilt és izgatottan várta az eredményt. Pár másodperc múlva idegesen kapkodta a tekintetét.
- Ő, ez elromlott. Rossz. Tuti nem jó... Le is törlöm.. - habogott a barátnőm.
- Mi? Mit mutat? - kérdeztem.
- Semmit.
Akkor Ricsivel közösen letepertük Petrát és kicsavartuk a kezéből a készüléket. Az eredmény tényleg meghökkentő volt, száz százalékos. Remek. Egy buta alkalmazás is ordítja, hogy összeillünk.. Basszus..
Lassan telt az idő minden percemben erre gondoltam, egyre erősebben és erősebben. Lehetetlennek éreztem, hogy összepasszolok egy degenerálttal! Három óra fele aztán elindultunk, elkísértük Petrát a vonatállomásra és fájdalmas búcsúval egy darab zsepivel integettünk neki a peronról. A szívem szakadt meg, hogy itt hagy egy olyan élőlénnyel akit utálok is, szeretek is, és összepasszolok vele, mint barát, és barátnő. Pfajj....

Chapter two"

Totál nem értem, hogy lehet megfázni a nyári ötven fokban, mikor ki sem mozdultam a lakásból. Mindegy, én erre is képes vagyok, mint minden abnormális dologra az életben. Persze, már megszokhattam volna. Így míg más a kedvenc mini szoknyájában vidáman lófrált az utcán, én kötött sállal a nyakamba kockultam az ágyban, és néztem a TV-t mint egy elvetemült állat, ami a nyári szünetét a televízió előtt szeretné eltölteni. Pedig nem így volt, nagyon nem. Ez volt az utolsó nap, amit a barátnőmmel tölthettem volna ugyanis Petra is itt hagyott, mint valami kóbor kutyát, aki már senkinek sem kell. Petru egy 1D táborba készült éppen, és azon gondolkozott hogy mit pakoljon erre a csodás két hónapra amit Pesten fog tölteni a többi One Direction rajongóval, miközben én néztem ahogyan a televízió reklámjai sorra követik egymást, a gyógyszer reklámoktól a játék reklámozásokig és közben haldokoltam a torkom miatt.
Az ablaküvegen visszacsillant a gyér napfény, ami újra és újra eszembe jutatta, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen szép napot az ágyba bújva töltök. Igen. Az vagyok. Szerencsétlen. És még a Nap is az orrom alá dörgöli. Remek.
- Hogy vagy? - nyitott be az öcsém, akinek legalább van annyi intelligenciája, hogy megkérdezi hogy vagyok, nem mint a Nap, aki csak nagyképűen odavágja hozzám, mintha ő az ezer fokos hőmérsékletével annyira menő lenne.
- Szerinted? A torkom ég, a fülem zsibbad, a takaróm hideg, fázok, lázas vagyok, és fél percenként szükségem van egy zsebkendőre. Nagyjából ennyi. - bólogattam hevesen.
Ricsi látta rajtam hogy semmi kedvem az ő retardált sztorijait hallgatni, ezért inkább csendesen jobbulást kívánt, és angolosan távozott.
Persze, akkor már csak az hiányzott hogy megszólaljon egy 1D dal a telefonomon. Amikor ez a dal szólal meg (ami tulajdonképpen szörnyű) mindig tudom hogy Petra hív, és általában minél hamarabb fel szoktam venni, hogy annál kevesebbet halljam azt az undorító nyávogást, de most nem ment. Kénytelen voltam végighallgatni a zenét, ami valami "legjobb dal örökké" féle volt magyarul, de pontosan nem tudom mert magamra rántottam a párnámat, már a 0:47 másodpercnél. Mikor unottan visszahívtam, egyből megkaptam a magamét.
- Haló? Na mivan táncoltál a csengőhangra, hogy nem vetted fel? - röhögött bele a készülékbe a barátnőm.
- Aha. Csakis. - bólogattam. - Meg vagyok fázva.
- Tényleg? Na mindegy, szerinted zöld pólót vigyek vagy kéket? Épp pakolok!
- Hát. Figyi, fogalmam sincs. - vontam meg a vállam, mert nem akartam odavágni a legjobb barátnőmnek, hogy totál nem érdekel a zöld és a kék pólója, sem az hogy neki milyen jó,  hogy épp Pestre megy egy világhírű táborba, és shortban mászkálhat az utcán. Nem. Nem mondhtattam el neki, ezért végig kellett hallgatnom a fél órás divattanácsait, hogy a "Megfázáshoz milyen ruha illik". Viszont szerintem a megfázáshoz egyértelműen csak egy papírzsepire lenne szükség meg egy meleg ágyra. De mindegy. Kicsit más a nézőpontunk.
Petra másnap indult. Ott kellett volna lennem vele így az utolsó együtt töltött nyári napunkon, de nem akartam megfertőzni. Tök gáz lenne, ha ő már úgy menne a táborba, hogy beteg. Pár óra fekvés múlva kopogtattak. Már-már azt hittem a halál, aki a vesztemet akarta, de valahogy akkor, abban a helyzetben még az ő ölébe is beleborultam volna. De hagyjuk a kaszás horroros sztorit, lényeg a lényeg, Petra volt a kopogtató valamint az anyukája Gyöngyi, aki tulajdonképpen remek anyuka, csak nagyon nem ért a mai divathoz. Nem tudom Petru honnan örökölte ezt a készséget..
Feljöttek a szobámba, úgy akartak tenni mintha nem is jönnének, de persze Gyöngyi kaflatását még Bécsből is meghallanám, nincs hozzászokva a lépcsőhöz, Petráék háza földszintes.
- Halihó! - nyitottak be, majd olyan képet vágtak mintha egy szülinapi zsúrra érkeztek volna. Arcukra ráfagyott az erőltetett mosoly. Persze, nem tehettem mást, örülnöm kellett, hogy van még valaki akit érdeklek. Hoztak valami kis diós sütit, a diót pont utálom, mindegy amiből a fele a fogam alá került, úgyhogy inkább hátrány volt mint előny. Na Gyöngyi ehhez sem ért túlságosan. Ez a betegezős napom valahogy így telt, szomorúan kedvtelenül. Mint egy fa élete. Mint egy fa élete aki csak azért van, hogy legyen, vagy mint egy lomha hegy, amit nem is érdemes megmászni.