Chapter twenty-four"

Ismételten visszatért a forróság, úgyhogy az emberek újra elővették a toppokat, meg a kissé rövid nadrágokat, és szoknyákat. Összességében tehát megtelt az utca, fagyizó, jégkrémező emberkékkel. Épp egy taxist figyeltem, mikor eszembe jutott, hogy az öcsémet mennyire nem érdeklem. Ettől a gondolattól kissé elbarangolt az életkedvem, úgyhogy hagytam a francba az utcabámulást (ami egyébként határozottan a programjaim közé tartozott) és átöltöztem.
Benyitottam a nappaliba, ahol Kolos még mindig aludt a különféle párnákkal, és matracokkal megnagyobbított ágyon. Hát, az már kérdéses, hogy ez mennyire lehet kényelmes. Mindegy.
- Hasadra süt a nap. - motyogtam, majd félredobtam a babzsákon lévő farmergatyát (???) és leültem.

- Leszarom.- nevetett fel.

- Tehát ébren vagy. - mosolyodtam el.
- Nem. - motyogta, majd a fejére húzta a párnát.
Egy ideig unottan fürkésztem ahogyan a párna alatt szuszog, majd egyszerűen nem bírtam tovább, hogy nem látom azt a két tengerkék szempárt, úgyhogy cselekednem kellett.
- Itt egy korsó sör! - kiáltottam, mire ő azonnal felnézett, és nagyokat pislogva meredt rám.
- Hol? - nézelődött tágra nyílt szemekkel.
- Kelj már feeeeel! - nyüstöltem. - Unatkozom.
- Igyá'. Egyé'. Csak hagyjál már. - temetkezett vissza a zöld párnájába.
Mély levegőt vettem, és közelebb hajoltam hozzá, de megcsörrent a mobilomon a(z) One Direction,úgyhogy legyintettem egy nagyot, és mit sem törődve a lusta barátommal, kirohantam a konyhába, és felvettem a telefont.
- Szia Petru! - köszöntem boldogan.
- Kriszti! A szomszédban gyújtogattak vagy mi, és már majdnem ég a mi házunk iiiis! Ááááá! - hadarta, és hangjában annyi félelem volt, hogy szinte rezgett a készülékem tőle.
- Micsoda? Várj, Petra, szólj valakinek! Kivel vagy?
- Kittivel. - motyogta, szinte sírva.
- Oké, pakoljátok ki a fontos holmikat és fussatok ki a táborból!
- Rendben! - mondta, majd már majdnem letette.
- Petra! Csak a fontos dolgokat oké? Tudom hogy mind az egymillió ruhádat imádod, de most csak a legfontosabb cuccaidat fogd magadhoz, és nyomás! Pénz, telefon, okmányok! - hadartam.
- Jó. - motyogta sírva a barátnőm, és már le is tette.
Hát, nem volt túl biztató. Az 1D tábor valami nagy helyen volt Pest külterületén. Körülbelül negyven faház telt meg tinédzserekkel. Pech, Petráék legmesszebb vannak a központtól (ahol a felnőttek tartózkodnak) úgyhogy teljes mértékben megértem az aggodalmukat. Nagy levegőket véve bámultam magam elé, mikor egyszer csak valaki megérintette a vállamat. A rémülettől összerezzenve néztem hátra Kolosra, aki válaszra váró tekintettel pásztázott engem.
- Valami baj van? - ásított.
- Aha. Vagyis nem, nem akkora. - ráztam a fejemet. - Minden oké.
- Akkor jó. Ki hívott?
- Petra. - mosolyodtam el.
Ha kiderült volna, hogy Petru épp tűz elöl menekül valami Kitti csajjal körülbelül száz kilométerre tőlünk, Kolos tökre berezelt volna, és kikotyogta volna Gyöngyinek is, aki viszont pont az a személy, hogy mindent megtesz a lehetetlenért is. Úgyhogy azt hiszem jól döntöttem.

- Minden ok? - nézett a szemembe.
- Igen... persze. - motyogtam, mire ő azonnal megcsókolt.
Annyira jól esett ez, mint valami karnyújtás a halálod órájában. A sok feszültség ami bennem téblábolt, egyszerűen elszaladt valahova messzire, de csak erre a pár másodpercre.
- Nyugi. - suttogta.
- Oké.
- Egyébként, szereted a One Directiont? - tolt el magától nevetve.
- Neeem. Csak a barátnőm. És miatta ez a csengőhangom.- biccentettem.
- Aham, értem. És nálam mi a csengőhangod?
- Avril Lavigne - I love you. - nevettem fel.
- Haha.. - mosolyodott el, és egy puszit nyomott az arcomra.
Reggeli közben nyitott be Gyöngyi, és a macskát, Lejt húzta maga után. Hát, fel sem tűnt, hogy a a kis állatka nincs itt. Hoppá. ☺
- Elvittem Lejt sétálni. - akasztotta le szerencsétlen cicáról a pórázt.
- Úgy tudom, hogy a macskáknak ez nem tesz jót. - haraptam bele a vajas kenyérbe, és próbáltam visszatartani a nevetést.
- Mindegy. - vonta meg a vállát Gyöngyi, majd azonnal neki állt főzni.
Úgyhogy így telt a délelőtt. Üresen. Próbáltam előkotorni a bőröndömből a rövidebb nadrágokat, de csak azt értem el vele, hogy Petra szobájából valami óriási nagy lim-lom tár keletkezett, úgyhogy  végig pakoltam. Délben viszont még ebéd előtt fel akartam hívni a barátnőmet, de nem vette fel. Hát, eléggé lelombozódtam a gondolattól, hogy esetleg valami baja esett, de a sült csirke illata eléggé vonzó volt ahhoz, hogy minden rossz gondolatot kicsavarjon a fejemből, úgyhogy odaültem az asztalhoz ☺
Ekkor még nem gondoltam volna, hogy ez lesz életem legszörnyűbb napja. Ekkor még azt hittem, minden jó lesz, és hogy ez a kilátástalan helyzet meg fog oldódni. Hát, nem így lett. Megcsörrent Gyöngyi telefonja, és minden összedőlt bennem. Úgy éreztem vége mindennek. A pulzusom az egekbe ugrott, és legszívesebben azonnal odafutottam volna Petra mellé, aki egyáltalán nem volt jól.
Hamar kiderült, hogy Gyöngyit nem akárhonnan hívták, hanem a Szent Imre kórházból, valami Pesti kerületből.
- Petra súlyosan megsérült! Jézusom! - temette a tenyerébe az arcát Gyöngyi.
Elképedve néztem a sült csirkémet, és remegve pislogtam arra az anyukára, aki akkor leginkább egy nagy, sírókupacra hasonlított. Oké, ez kissé túlzás, de nagyon furán nézett ki.
- Mi történt? - fakadtam ki, és én is sírni kezdtem.
- A lá.. bát.... Nem... tud rálépni... Égé... si... sérülései .... vannak... - dadogta Gyöngyi, én pedig bőgve bambultam magam elé.
Hát, ez eléggé meglepett. Ha elmondom Gyöngyinek, hogy Petra engem már a reggeli órákban hívott, és már akkor óriási veszélyben volt, talán felhívhattuk volna a tábor vezetőit, ők pedig azonnal gondoskodtak volna mindenről. Hát, én hülye, ezt is elcsesztem. Nagyszerű. 
- Mennyire súlyosak? - suttogtam, majd letöröltem egy könnycseppet a tányérom széléről.
- Nagyon... Lehet.. Hogy mű... műteni kell. - fújta ki az orrát.
Kolos hol engem, hol pedig Gyöngyit bámulta, és a pólója szélét húzogatta. Nem nagyon tudott hozzászólni a szituációhoz, úgyhogy inkább a "csendben ülök" szerepet választva bambult maga elé.
- Nem lehet hozzá bemenni! Altatják! Ha felébred súlyos fájdalmai lesznek! Oda kell mennem! - kiabálta Petra anyja,és megindult az ajtó felé.
Kolos a székén ülve megragadta a dühvel teli Gyöngyi kezét, úgyhogy együtt próbáltuk nyugtatni.

A kórház még a kora esti órákban rengeteg mindenről tájékoztatta Gyöngyit, s közben Gábor is hazaért, úgyhogy őt is sikerült sírásra bírnunk.
- Soha többet nem engedjük el semmiféle hülye táborba. - fakadt ki Gyöngyi, és Gábor vadul bólogatott.
Bementem a nappaliba, ahol a barátom épp valami filmet nézett.
- El kell mennem. - motyogtam.
- Mi? - szaladt fel a szemöldöke Kolosnak.
- Petra hazajön. El kell mennem. - ráztam a fejem, és megindultam a szobám felé, de egy Kolos elém állt és nem engedett tovább.
- Nem mész el. - motyogta, s megcsókolt.
- De! Gondolj bele! Te Pesten élsz! Hazamész ha rendeződnek az ügyeitek! Ezt abba kell hagynunk! Miben akarsz élni? Távkapcsolatban? Rózsaszín ködben? Kolos. Vége. - suttogtam, majd kitört belőlem a bőgés, és bepakoltam a bőröndömbe.
Marty végig ott ült az ágyon, és nézte ahogyan pakolok. Egy szót sem szólt, csak amikor végeztem.
- Elhamarkodottan döntöttél. Felgyülemlett benned a düh. Aludd ki magad. - simította végig a kezét a vállamon, amitől egy percre szinte meggondoltam magam.
De körbe nézve a szobában, Petra képein végigsiklott tekintettel, csak megráztam a fejemet. Magamra kaptam egy kardigánt, és kihúztam az ajtóba a bőröndöt. Gyöngyiék már rég aludtak, úgyhogy letéptem egy sárga lapot a post-itről, és felraktam a parafatáblájukra.
Nem akartam ránézni Kolosra. Megrettenve állt mellettem. Nyomtam egy puszit a homlokára, s vártam, hogy leszóljon. Hogy megtegye azt, amit megérdemlek. De ne mondott semmit. Csak elköszönt, és a nappaliba ment. Behúztam magam után a bejárati ajtót, és a nyári meleg éjszakában, elbotorkáltam a házunkig. Egyáltalán nem voltam kíváncsi az öcsém szemrehányásaira, de mivel csak egy bejárat létezett, felbaktattam a lépcsőn, és becsöngettem. A bőröndöm cipzárját tanulmányozva álltam meg az bejáratban, de mikor Ricsi kinyitotta az ajtót, megölelt. Olyan volt mint egy rossz tinifilm. Ott szorongattuk egymást a a lábtörlőn, míg körülbelül ötvenezer bogár repült be a házunkba, de sebaj. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Bedőltem az ágyamba, és reggelig aludtam. Pocsék barátnő vagyok. Pocsék élettel. Nagyszerű. Lehetnék én Mrs. Pocsék-királynő. Pompás.