Chapter nine"

 Sziasztok! :) Tehát nem lesz a blognak facebook csoportja, mert 16-an arra szavaztak hogy ne legyen, és csak 15-en arra hogy legyen. :) Nem is húzom tovább az időt, csak ezt szerettem volna közölni veletek, csodálatos olvasást kívánok! Szeretettel: Lilla.

 Nagyszerű. A "hipermega romantic story" után az eső hamar elállt, a gyerekek újra megjelentek rövid gatyába, meg pólókba, miközben mi csurom vizesen battyogtunk hazafelé.

- Eláztak a fánkok. - néztem a kezemben tartott zacskóra szomorúan.

- De legalább van fagyink. - mosolyodott el az öcsém.

Szóval így álltunk. Elázva, szomorúan, sehogy. Pedig fogni lehetett volna köztünk azt a megnevezhetetlen érzelmet, amit egymás iránt tápláltunk. A szívünk mélyén tudtuk, hogy ez egyáltalán nem normális, mégis próbáltuk valamiféle hangszigetelő függönnyel bekeríteni az  érzelmi szálainkat, de a függöny sajnos elhúzható. És ezek az érzelmi szálak, egyre gyakrabban keltek életre bennünk, és húzták el azt a bizonyos hangszigetelő függönyt. Gondoljatok csak bele. Az egyik pillanatról a másikra, egy teljesen más érzelem, egy teljesen más ember iránt. Te jó ég...
Úgyhogy sikeresen hazaértünk, Márk és pár haverja becsörtetett az ajtón három óra fele. Beszélgettünk velük, megkínáltuk őket olvadt fagyival és ázott fánkkal. Természetesen az esőre hivatkoztunk, amit valójában aligha el lehetett hinni, mert már hét ágra sütött a nap, és körülbelül harminckettő fok volt. Hurrá. Miután Márkék elmentek, megcsörgettem Petrát, aki egyből nagyon gyors mesélésbe kezdett, de tényleg, mindent elmondott, a ruhájától Harry és Zayn irtó helyes arcáig, mindenről beszélt. A végén persze az is kiderült hogy egy 3D-s filmet néztek meg a One Direction-ről.
- Elmentem! - ordította Ricsi, mire lerohantam a lépcsőn, és megpillantottam... Na jó, ez így nagyon sablonosan hangzik, de igen, tulajdonképpen igaz. Megpillantottam, és majdnem elájultam. Alul szűkített, tengerkék farmer gatya, piros converse, piros "Because I'm happy"-s póló, és extra menő haj, extra menőn beállítva.
- Wow. - mosolyodtam el. - Jól nézel ki.
- Köszi. - vonta meg a vállát majd már indult is kifelé az ajtón, mire utána kiabáltam.
- Hova mész?
- Nemsokára jövök, nem kell aggódnod na. - csukta be a bejárati ajtót, mire egy óriásit sóhajtva lehajtottam a fejemet.
Hova mehet ilyen titokzatosan? És akkor leesett. Randi. Randija lesz. Próbáltam nem elbőgni magam, de nem sikerült. Befeküdtem a tv elé és könnyezve bámultam a reklámokat. Miért van az hogy úgy érzem, ő csak az enyém? Miért van az hogy nem bírom elengedni? Miért? Egyszerűen szörnyű volt a romantikus filmek százain átkapcsolni, mire végre találtam egy dokumentumfilmet, amin egy zebra éppen szült. Nagyszerű.
Nem tudom mennyi ideig feküdtem a kanapén, de egy hangos csengőszóra ébredtem.
- Megyek - ordítottam, majd kitártam az ajtót.
Előttem Ricsi állt, és egy lány. Egy szőke, vékony, csinos, gazdag, szép, parfümtől szinte bűzlő lány.
- Szia. - emeltem fel a kezemet, és integetni kezdtem.
- Szia. - mosolyodott el majd a kezét nyújtotta. - Brácsás Maja. - rázta meg a kézfejemet.
- Sebes Kriszti. - mosolyogtam egyszerűen annyira erőltetetten, hogy a holdról is látható volt, hogy belülről egy időzített bomba vagyok, és mindjárt robbanok.
Egy ideig még ácsorogtunk az ajtóban, majd feleszméltem a kínos gondolkodásból, és betessékeltem őket.
Teljesen össze voltam zuhanva. Üzentem Petrának:

Úgyhogy fél óráig bizonygattam, hogy igen, normális vagyok, és hogy valóban úgy  érzem tetszik nekem Ricsi. Petra végig csak úgy beszélt velem mintha értelmi fogyatékos lennék, de végül is megértem. Az vagyok. Egy óriási nagy értelmi fogyatékos, akinek a saját öccse tetszik. Te jó ég.

Maja este kilencig ott volt nálunk (én végig a szobámban gubbasztottam) majd mikor elment, Ricsi feljött a szobámba és elnézést kért, hogy eddig nem mutatta be
- Semmi baj. - biccentettem szomorúan.
A szemeim kisírtak voltak, a hajam mindenfelé szállt, és úgy éreztem magamat mint egy ovis.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Nincs csak... szóval, fáradt vagyok. Megyek is fürdeni. - hajtottam le a laptopomat, majd megvártam míg a testvérem kimegy a szobámból, és összeszedtem magamat a fürdéshez. Viszont megakadt a szemem a faliújságomon. Letéptem róla Gecsó szórólapját, meg a gyerekkori fényképünket, és belenyomtam mindkettőt a szemetesbe. Ennyit a feldíszített faliújságról. Ennyit a legjobb nyaramról. Ahw...

Chapter eight"

Végre. A fejem reggelre már nem zsibbadt, és úgy éreztem magam mint egy tényleges normál lény, nem pedig mint valaki, akit előtte nap este fejbe lőttek. A reggelem csupa mosolygósan indult, még furcsálltam is, hogy az öcsém társaságában is lehet boldognak lenni, de komolyan.
- Jönnek Márkék. - közölte velem Ricsi, miután legaloppoztam a nappaliba.
Ennyit arról hogy végre lesz egy nyugodt nappalom. Ahwj...
- Tessék? - néztem rá rezzenéstelen arccal, mire megvonta a vállát és beletúrt a hajába.
- Nyugi, nem kell nekik toronyóra láncostól. Süss valami könnyűt, és kész.
- Mi? Tudod te, hogy milyen a kapcsolatom a konyhával?
- Épp ideje hogy megbarátkozz vele. - szürcsölt bele a tejeskávéjába.
- Süss nekik te! - vágtam hozzá a szakácskönyvet.
- Ezt komolyan mondtad? - nevetett fel, majd felállt és a kezembe nyomta a könyvet. - Kérlek, süss nekik valamit. Segítek. - suttogta, mire valamilyen szinten elolvadtam, valamilyen szinten pedig ordítani tudtam volna a fájdalomtól mert a lábujjamon taposott.
De egyszerűen annyira jó volt érezni a közelségét. Beteges, tudom, de azon nyomban megöleltem, és körülbelül úgy szorongattam mint egy plüssmackót.
- Na, sütsz? - tolt el magától hirtelen.
- Bunkó. - nyomtam a mellkasához a szakácskönyvet, majd elmosolyodtam. - Csak ha segítesz. Nem akarom egyedül felgyújtani a házat.
Átöltöztem, felhívtam Petrát, aki fél órán keresztül arról mesélt, hogy milyen heves eső van ott Budapesten, és hogy rengeteg 1D-s programjuk elmarad. Szegénynek végig csak "ühü", "aham" "igen?" és társaival tudtam szolgálni, mert valahogy nem tudtam bele élni magamat a helyzetébe, sokkal inkább az égő konyhát láttam magam előtt. Te jó ég.
- Te? Sütsz? - kérdezte a röhögéstől fulladozó barátnőm.
- Aha. - motyogtam. - Mit süssek nekik?
- Hát. Palacsintát? - vetette fel az ötletet Petru, majd hamar le is tette mert beszedték nekik a telefonjaikat. (Egyébként ez milyen gáz már hogy beszedik a telefonokat egy tinédzser táborban? Bocs 1D tábor... mínusz egy pont... )
- Na akkor? - mosolygott rám Ricsi mikor újból (immár nem pizsamában) lementem a nappaliba.
- Oké. Süssünk palacsintát. Azt szereti az a Máté gyerek? - kérdeztem a szakácskönyvet lapozgatva.
- Márk. De mindegy. - rázta meg a fejét - Aha szereti.
- Rendben akkor pakolj elő. Liszt... tojás... - soroltam, majd előkészítettem a serpenyőt.
Éppen az elkészítés sorait böngésztem, mikor egy óriási csattanással a lábamon landolt egy kiló liszt. Ideges pillantással ostorozva lábamat, becsuktam a szakácskönyvet, majd Ricsire néztem.
- Bocsi. - erőltetett mosolyt az arcára, mire én felkaptam a zacskót, és a maradék liszttel megajándékoztam az öcsém frissen mosott haját, és legújabb pólóját.
- Basszus.. - söpörte ki arcából a lisztet. - Belement a szemembe.
- Mi? - hajoltam közelebb hozzá, mire ő egy óvatos mozdulattal a fejemhez vágta a tojástartót.
Ezt a "palacsintahozzávalók-csatát" még folytattuk egy ideig, pontosabban egészen addig amíg nem éreztük úgy, hogy a lisztben taposunk, majd elterültünk a kanapén. Komolyan, úgy néztem ki mint egy szalmakazal. A első helyezett nálam a fülemre ragadt zsemlemorzsa+tojás duó lett, amit fél órán keresztül kellett sikálnom, hogy lejöjjön a fülbevalómról.
- Takaríts fel a konyhát. - nézett rám csillogó szemekkel az öcsém miközben a fogait mosta.
- Nem. - ráztam meg a fejemet mosolyogva. - Te kezdted.
- De hogy néz már ki?
- És? Szerintem tökéletes szőnyegnek. Nem kell porszívózni. - vontam meg a vállam, majd fölfutottam a szobámba.
Visszahívtam Petrát (ötször keresett) majd átöltöztem valami kevésbé lisztillatú ruhadarabba.
- Mindjárt jönnek Márkék, kell valami kaja! - ordított föl a szobámba a testvérem.
Ideges tekintettel galoppoztam le a lépcsőn, majd megálltam Ricsi előtt.
- Gyere, veszünk valamit a bevásárlóközpontban. - sóhajtottam.
Az út igazán lassan telt, a megszokottnál sokkal csendesebben, valóban mindketten szégyelltük a konyhát. Hát mindegy, oda csak nem néznek be. A boltban vettünk sütiket meg fagyit, és továbbra is unott képpel indultunk hazafelé. Közben egyszerűen annyira meleg, fülledt idő lett, hogy attól féltem, elolvad a fagyi a kezemben. És akkor leszakadt az ég. Oké, nem szó szerint, de majdnem. Úgy ömlött az eső mintha csak dézsából öntötték volna. Letekertem a derekamról a pulcsit, és magamra kaptam, majd besiettünk egy bolt terasza alá, ami igazából nagyon kicsi volt, de legalább nem áztunk meg. Egymás szemébe nézve, összeszorulva, teljesen egymáshoz simulva hallgattuk az eső csobogását. Az emberek feje fölött megjelentek az esernyők, akárcsak az út szélén várakozó taxik.
- Félek. - suttogtam.
- Mitől? - kérdezte Ricsi.
- Nem tudom.
- Vigyázok rád. - mosolyodott el.
Azonnal tűzvörös színre váltott a fejem, de hamar átvarázsolódott falfehérre, ugyanis egy öreg bácsi, kinyitotta a bolt ajtaját, ami egyenesen nekünk puffant, mi pedig a járda kellős közepére estünk, egymást szorongatva. Mint egy rossz romantikus film, te jó ég. És csak akkor láttam meg. Csak akkor vettem észre hogy Ricsi teljesen átölel, én pedig mellette fekszem a víztől nedves járda közepén. Borsózott a hátam. Betegesen könnyezni kezdtem,ő pedig még jobban átölelt, majd felrántott magával. Most már állva öleltük egymást, de egyikőnk sem tudott konkrét "mivanmost?" választ adni. Úgyhogy csak csendben próbáltam élvezni, minden egyes percét. Érezni a playboy illatot, hallani az eső csobogását. Erre vágytam. Boldog voltam. Az öcsémmel. Jaj....