2015. augusztus 27., csütörtök

Chapter twenty-two"

Az eső csak esett, én pedig a bőröndömet magam után húzva battyogtam a járdán. A város kiürült volt, s a felhők erősen borították az eget. Némán hallgattam ahogy az esőkabátomon hangosan koppannak a cseppek, s a lábam elé bámultam. Mint egy zombi aki félhalott. Gyönyörű nyár...
Megálltam a barátnőmék háza előtt, vettem egy mély lélegzetet és bekopogtattam. Pár másodperc múlva Gyöngyi jelent meg előttem, és betessékelt a házba.
- Elnézést, hogy így idetolakodok, de kell pár hét magány. - motyogtam, majd felemeltem a bőröndömet, és Petra szobája felé vettem az irányt.
Belépve a helységbe, teljesen nagy boldogság fogott el. A barátnőmet már  egy hónapja nem láttam, és most a szobájában vagyok. Alaposan megnéztem mindent, és nem érdekelt, hogy már hatszázszor láttam őket. Jó volt nézni azokat a boldog emlékeket, mikor velem volt. Most viszont egyedül maradtam. És nagyon fájt.
Főleg, hogy Petra mostanában csillagmennyiségű képet tol fel a közösségire Kittivel, aki szintén nagy 1D fan, és kezdek félni, hogy ez a lány közénk áll, vagy ilyesmi. Mindegy...

Délutánra mindent bepakoltam a barátnőm szekrényébe, és kimentem a nappaliba, hogy még egyszer részletesen kifejtsem köszönetemet, de Gyöngyi azonnal a kezembe adott egy fakanalat, úgyhogy segítettem neki krémest sütni ☺
Este, vacsoránál viszont nagyon meglepődtem. Egyrészt azon, hogy mennyire finomra sikerült a krémes (pedig én is belenyúltam) másrészt pedig azon, hogy nem vagyok egyedüli vendég. Hét óra fele történt, hogy már rég az étkezőasztalnál ültünk, mikor kitántorgott az a nappaliból egy fiú. Unottan közeledett felénk, vörös haja hanyagul állt, szemeivel engem pásztázott, én pedig őt néztem. Halál romantikus lett volna, ha Gyöngyi nem borítja a kezemre a forró teáját, amitől kissé idegesen rohantam be a mosdóba, káromkodásokat hadarva. Remek bemutatkozás.
A fiú közben leült egy székre, és merített magának hasábkrumplit. Kínos csend volt. Csak úgy hasította a levegőt már az is, ha valaki levegőt vett.
- Kolos vagyok. - mondta végül a vörös fiú.
- Én Kriszti. - motyogtam zavartan. - Petra barátnője. Ide jöttem, mert... szóval kicsit egyedül akartam lenni.
- Értem. - bólogatott. - Én Petra unokatestvére vagyok.
Gyöngyi figyelmesen hallgatta a beszélgetésünket, látszólag nem akart beleszólni semmibe, ami tőle elég fura. Kissé hiperaktív nő. Petra elmondása szerint végigbeszélte a ballagását ☺
- Petra nekem még nem mesélt rólad.
- Eddig nem tartottuk a kapcsolatot, de most muszáj volt stabil lakhelyet találnom magamnak. A szüleimet ki akarják toloncolni a házunkból, nekem viszont tanulnom kell, szeptemberben rengeteg vizsgám lesz. - mondta.
Próbáltam figyelni rá, és megérteni mindet amit mondd. Elmesélte, hogy kissé instabil a pénzügyi helyzetük, ezért  kellett ide költöznie. Egy órán keresztül beszélgettünk, közben Gyöngyi mosogatott, de szerintem fél füllel ő is hallotta minden szavunkat ☺
Vacsora után megkértem Kolost, hogy fotózzon le Petráék cicájával, akiről még nem meséltem. Lej a neve, ugyanis a barátnőm apukája Ausztriában dolgozik, és ezt a macskát onnan hozta. S mivel ott a neve Lej volt, nem nevezték át, és van nekik most egy Ausztriai cicájuk ☺Barnás, vöröses színű, többet nagyon nem tudok róla mondani. Macska formája van. Vagyis szerintem az. ☺
A képen szerepel még a krémesünk is (amit én is sütöttem) és nagyon büszke voltam magamra, ugyanis eddig a konyhai tudományom megállt ott, hogy megcsináltam egy szendvicset.  Nagyszerű, fejlődöm.
Kolos léggé elterelte a figyelmemet Ricsiről, sőt, a szép kék szemeivel már nem nagyon hatott meg az öcsém. Csak anyuékért aggódtam, akiket fel is hívtam fürdés előtt. 
- Szia lányom. Mégsem megyünk, törölték a járatot... óriási vihar van itt. - hadarta anyu mérgesen.
- Ó, értem. 
-Remélem összeszedtétek magatokat... visszamegyünk a szállásra. Egyenlőre nem megyünk haza. De folyamatosan nézzük a felvételeket! - mondta. 
- Rendben. - bólintottam és hatalmas kő esett le a szívemről. Ott maradnak ☺
Kimentem a nappaliba, és elújságoltam Kolosnak a jó hírt. Együtt örültünk a fejünknek  Bár ő inkább annak, hogy a tévében az nyert akinek szurkolt. Mindegy. ☺
Nagyon jó volt a napom. Bár este kissé bűntudatom lett, Ricsi miatt, de megfogadtam, hogy nem fogok vele foglalkozni. Szerintem jó úton járok. Lefekvés előtt megnéztem Petra fényképalbumjait, és rengeteget nevettem. Azt hiszem, kezd helyrerázódni minden. ☺

2015. augusztus 25., kedd

#Off Trailer - Mert miért ne? -



Éssss..... megérkezett a blog traiilere! ☺ Köszönöm Aux Elizának (Halenka) ezt a csodát ☺ Készítsétek a popcornt, jó szórakozást a bemutatófilmhez! ☺(ha kicsibe nézitek, jobb a minőség!)

2015. augusztus 24., hétfő

Chapter twenty-one"

Nehéz dolog a szerelem. Hát, számtalanszor hallottam ezt a gondolatot még anno, de nem gondoltam volna soha, hogy ennyire nagyon gáz. Egyszerűen csak azt hittem hogy fáj, és majd elmúlik. De ez nagyon nem akart megszűnni. Július lett, és még mindig nagy a meleg, én pedig már két hete nem is írtam a noteszembe semmit, mert minek. Nem volt semmi fontos, leírni való dolog, csak szenvedtem, Lindát hajkurásztam az interneten és próbáltam lemondani az öcsémről. Nagyjából ennyi.
- Lemondtam a Lepkét. - nyitott be délelőtt a szobámba Ricsi.
Találkozott a tekintetünk, és azt hiszem kicsit tovább fürkésztem a megengedettnél azt a két gesztenyebarna szempárt, amit már egy hónapja minden álmomban látok.
- Oké. - motyogtam.
- Baj van?
- Nem, semmi. - ráztam meg a fejemet, és tovább tanulmányoztam a parkettát.
- De annyira más vagy.
- Más? - néztem fel rá, és egyszerűen nem bírtam. El kellett neki mondanom azt, hogy mit érzek. Azok az érzelemszálak, amelyeket már egy hónapja titokban őrzök a szívemben, nem bírták tovább, és a szám felé kúsztak. - Más vagyok? Tudod miért? Mert egyszerűen elég. Elég abból, hogy négy hete úgy viselkedem mint aki nem sejtene semmit, mint aki totál olyan mint volt, pedig közben belezúgtam az öcsémbe. A barátnőm hanyagol, te pedig sorra kutatod a szebbnél szebb csajokat, és nem törődsz velem. Hazudtál. Bevettem, de nagyon nagyon fáj. El sem tudom mondani mennyit sírtam miattad! Elég volt Ricsi! Szeretlek! És tudom hogy ez teljesen abnormális, ezért fogom magam, és elköltözöm, rendben? Mert ezt látom jónak! Vagyis nem, már semmit nem látok jónak, mert csak te meg a hülye gyönyörű hajad és szemeid lebegnek előttem, ezért tulajdonképpen semmi mást nem látok, már egy hete csak bőgök a hülye érzelmeim miatt. És tudod mit? Ebből elég. Kidobom őket a kukába, és elmegyek. Elfelejtelek! Utálni foglak, és akkor majd minden idióta köd kilebeg a szemem elől, és visszatérek a földre, ahol az emberek NEM SZERETNEK BELE A TESTVÉRÜKBE! - ordítottam.
Ricsi fején nem láttam mást csak egy csomó döbbentséget. Fogta magát, és lement a nappaliba. Ennyi volt a nagy reakciója. Nagyon kínosan éreztem magam, hogy így elordítottam neki a bánatomat, de nem tehettem mást. Egyszerűen szörnyűre sikerült ez a hónap. Úgy kell élnem mint aki normális... és nagyon fáj.
Délután felhívtam Petrát, hogy lakhatok-e a szobájába egy hónapig, míg "kiszeretek" az öcsémből. Ő természetesen igent mondott, majd közölte, hogy csókolózott Teheri Gáborral, és nem kell hazamennie. Nagyon örültem a sikerének. Tényleg. De a közösségire feltöltött képei amikhez "Legjobb barátnőmmel"-t és társait írta, valami Kitti csajjal viháncoló fotó alá... nem esett túl jól.
Felhívtam Gyöngyit is aki szívesen lát, bár a hangjába némi zavartságot, és meglepődöttséget véltem felfedezni, de szerintem ez normális, ha egy tizennyolc éves lány el költözni készül "nagyon komoly szerelmi bánat"-ra hivatkozva.
Úgyhogy mindent elintéztem, és délután elkezdtem pakolni. A testvérem bejött a szobámba és leült a bőröndömre, úgyhogy felnéztem a ruha hajtogatásból, és unottan fürkésztem a tekintetét. Olyan semmitmondó volt, hogy az már fájt. Végül nagy nehezen megszólalt, bennem pedig megállt a levegő.
- Nem mehetsz el.
- Mert? - vontam meg a vállam.
- Anyuék jönnek. Látták felvételeket ahogy órákat sírsz a kanapén, sőt a közösségire is felmentek, úgyhogy Lindát is meglesték. - motyogta az öcsém.
- Tessék? - álltam fel idegesen, majd ledobtam a kezemben maradt nadrágot. - Hazajönnek?
- Igen.
- Totál ki lesznek borulva! Istenem! - hadartam, majd előkotortam a rumliból a telefonomat, és azonnal felhívtam anyuékat.
Miközben a kis sípoló hang egymás után ismétlődött, a szívem felmászott a torkomba, Ricsi pedig úgy bámult engem mint aki szellemet lát. Egyébként nem tudom hogyan tud a szívem hirtelen a torkomba teremni, nem ártana megnézni, hogy nem nyeltem-e le valami létrát, ami segít neki, mert totál béna érzés. Alig kap az ember levegőt...
- Szia anyu! Hol vagytok?
- A reptéren... - szólalt meg apu éles, komor hangja, ami csak úgy hasította a levegőt.
- De... nem kell hazajönni!
- Kriszti, egy óra és indul a gép. Holnap otthon leszünk. - és ezzel letette.
Nyeltem egy nagyot, s a még mindig a bőröndömön helyet foglaló testvéremre néztem.
- Jönnek. - motyogtam.
Ricsi felállt is szótlanul kiment én pedig újból bőgni kezdtem. Ha ők visszajönnek minden ki fog derülni, engem pedig elvisznek valami orvoshoz, Ricsit megfosztják a barátnőitől, a nyaram összeomlik, nem mehetek iskolába, betegnek nyilvánítanak, örökre le fog nézni a családom... és ennyi. Nem bírom majd tovább. Nem tudok már úgy nézni az öcsémre mint régen. Most már úgy nézek rá mint a kis tizenévesek az iskolaudvaron a suli legmenőbb srácára. Nagyszerű. És az életem ép összeomlásban van...
A sírós hangulatomhoz betettem egy CD-t, és hagytam, hogy az összes zene magába hívjon, én pedig retteneteset bőgtem. Tiszta könny lett minden, csodálkoztam, hogy nem púposodott fel a padló...
Négy óra fele, egy óriási nagy zivatarlánc csapta el Várpalotát, én pedig az erkélyről néztem, ahogy az emberek mindenféle módszerrel próbálnak menekülni az esőcseppek elől. A taxik megtöltötték a belvárost, s az utca kiürült. A csendes délutáni zápor pedig csak itatta a földet. A fák levelein hangosan csattant minden egyes esőcsepp, mely onnan aztán hezitálás nélkül leesett a földre, utána pedig egyenesen a járda közepén álló tócsába szaladt. Így néztem a folyamatot egy órán keresztül. Eléggé szomorú volt ahhoz, hogy lekössön. Már kezdett sötétedni, mikor a bőröndömet kihúztam a bejárati ajtón, és egy nagy esőkabáttal a hátamon, intettem egyet az öcsémnek. Úgy éreztem elszaladt a mellkasom. Iszonyatosan fájt, hogy ott kell hagynom. De ez volt a legjobb megoldás... azt hittem...

2015. augusztus 21., péntek

Chapter twenty"

Óriási nagy meleg volt. Azt hittem már a szavannákon járok álmomban. Egyszerűen fel lehetett forrani a hűségtől, mindenhol az UV sugárzást és társait reklámozták, úgyhogy a délelőttöm azzal telt, hogy próbáltam lehűteni a lakást mindenféle módszerrel. Nem sikerült.
Kinéztem az ablakon, és láttam ahogy az emberek kilencvenkilenc százaléka szenved. Mindenki árnyékba húzódott, és a máskor kocsival telített utcánk, akkorra már olyan üressé vált, hogy fél óránként hajtott át rajt egy jármű. Hát, kétségtelen, az emberek nem szeretik a nyolcvan fokot. Unottan fürkésztem a járókelőket, mikor megakadt a tekintetem Ricsin, aki valami lánnyal sétálgatott. Eléggé fura érzés kerített hatalmába, amolyan "mindjártmegfulladok", és azonnal tárcsáztam az öcsémet.
- Haló, hol vagy? - hadartam köszönés nélkül.
- Hát, itt a.. itt. - motyogta a testvérem, majd azonnal le is tette.
Remek. Szóval csak átvert? Nem is szeret? Utál? Úgy mint eddig, vagy jobban? Egyszerűen szétrobbant a fejem az idegességtől, nem tudtam mit tegyek. Lófráltam a szobámban, fel-le, és a telefonom kijelzőjén virító "foglalt" szócskát tanulmányoztam. Nem vette fel.. Kinyomott. És egy lánnyal sétált az utcánkban. Hurrá.
Megcsörgettem Petrát, hogy elpanaszoljak neki mindent, de nem lett belőle semmi. A barátnőm megfázott, és alig bírt megszólalni a sírástól, mert az anyja haza akarja küldetni. Nagyon sajnáltam, és próbáltam megnyugtatni. Hát, egy kis nyugtatás. Az nekem sem ártott volna. Mindegy.
- Kriszti. - nyitott be valaki a szobámba.
Összerezzentem, és félve, nagyokat pislogva néztem fel Ricsire, aki megállt a lepkés szőnyegem előtt, és úgy nézett rám mint aki lefutotta a Maratont.
- Miért hívtál?
- Mert. Mert... - dadogtam.
Most mit mondjak? Azért, mert egy lánnyal sétáltál? Jézusom. Totál bénán fürkésztem a padlót, és nem tudtam mit kinyögni.
- Már nem szeretlek. - zártam rövidre.
Akkor, abban a pillanatban, úgy éreztem ez a legjobb döntés, de közben kiszakadt a mellkasom, sőt, alig kaptam levegőt. Nagyszerű.
- Akkor hazaköltözhetek? Én se szeretlek, csak.. csak azért csináltam, hogy ne legyél szomorú.
- Persze, gyere csak. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd amikor a testvérem kiment, kiszakadt belőlem minden.
Úgy kezdtem bőgni, mint valami vízesés. A párnám fél óra múlva úgy nézett ki, mint amit kiraktak az utcára felhőszakadásban. Remek.
Tehát nem szeretett. Csak, hogy megnyugodjak, hazudott. Mert végig utált. Én pedig mint valami totál hülye, bedőltem neki. Csak a baj még mindig az volt, hogy őrülten szerelmes voltam belé. Még mindig.
Miután kisírtam a lelkemet, leballagtam a nappaliba, és csináltam magamnak egy szendvicset. Szinte hallottam ahogy az életkedvem ismét felül a metróra és elmegy... messzire. Meg sem tudtam saccolni, hogy milyen távoli világba utazott el. Ennyire szomorú még talán soha nem voltam.
- Megjöttem. Kipakolok, oké? - nézett rám a bejárati ajtóból az öcsém.
Gesztenyebarna szemeiben csak úgy csillogott a konyhai lámpa fénye, haja gondosan felfésülve pimaszul ült a feje búbján, testét pedig csak egy rövidnadrág borította. Látszottak erős karjai, s kockás, izmos hasa. Azt hiszem járt edzőterembe.
Akkor cikiztem érte, most viszont majd meghalok ha meglátom. Úristen. 
- Persze. - motyogtam, majd tovább csámcsogtam.
Szomorúan szuggeráltam a paprikát, amiből már alig maradt a tányérom szélén. Bárcsak én is paprika lennék. Megérnék, leszednének, megennének. És senkibe nem kéne beleszőnöm semmiféle érzelemfonalat. Nagyon élvezném.
- Örülök, hogy visszatért a régi nővérem. - battyogott le Ricsi, mire azonnal letöröltem minden könnycseppet az arcomról.
- Bocsi, nem tudom mi volt velem. Hogy tudtad ilyen jól eljátszani hogy belém estél? - nevettem fel kínomban.
- Könnyen. - vonta meg a vállát, majd átölelt.
Annyira jól esett ez, hogy majdnem a nyakába ugrottam, és sikítozni kezdtem. De nem lehetett. Ezért történt az, amire nem számítottam. Elkezdtem a vállán sírni. És akkor, úgy éreztem magam mint valami hülye... pedig nem voltam hülye. Egyáltalán nem. Csak szimplán volt még mit kisírnom. Még egy csomó dolog...
- Bocs, csak... mindegy. - legyintettem, majd a mosogatóba tettem a tányéromat.
- Semmi baj. A lányok furák. - vonta meg a vállát.
- A fiúk is. - mosolyodtam el, és megtöröltem a szemem.
- Összeszedtem egy barátnőt. Linda. Páros Linda. - jelentette ki Ricsi büszkén, mire én csak biccentettem egyet és felfutottam a szobámba, sírni. Mert miért is ne. A könnyzacskóm még ezek szerint nem fogyott ki, bár már egy Niagarát kibőgtem magamból. Hurrá.
Este megnéztem Páros Lindát a közösségin. Hosszú, festett fekete haj, piercing, kék kidülledő szemek, menő ruhák, és Ricsi. Ricsiről vagy nyolcvanezer kép az adatlapján. Mielőtt újra bőgni kezdtem volna, inkább lehajtottam a laptopom tetejét, és lerogytam az ágyamra. Próbáltam aludni, de nem ment. Annyira szét voltam esve mint még soha. Az öcsém csak megalázóan megjátszotta, hogy szeret. Én bedőltem neki... de még mindig rajongok érte. Szerintem már várnak engem a vasúti sínek, a nem létező két karjukkal kitárulkozva. Remek.

2015. augusztus 8., szombat

#Off - Nyári szünet az ÖSz-en. Jöhet? -

Sziasztok! Sajnálatos hírrel szolgálok.  Egy hétig nyári szünetre megy a Blog a Bahamákra indul meg hegyet mászik az Alpokba úgyhogy egészen egy hétig nem lesz friss rész. DE!
Gondoskodom róla, hogy az ÖSz olvasók, soha ne maradjanak unalommal kerítve. Ezért hoztam nektek pár játékot! Na jó, elég gagyik, de gondoltam miért ne? Ebben a melegben úgyis csak tespedni lehet. Szóval.

1. Keresd a három darab 8-ast a kilencesek között! :)
999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999989999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999998999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999998999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999999

2. Kösd össze a leírást a gazdájával! :)

-Csak egy kicsit szerepelt a történetben, de elég irritáló.                   - Kriszti
-Rejtély marad, hogy hogyan került Krisztiékhez.                             - Terehi Gábor
-Beleszeret a tesójába.                                                                    - Maja
-Imád csajozni. Tud vezetni.                                                            - Eglad
-Petra szerelme.                                                                              - Ricsi

3. Melyik úton kell haladnia Krisztinek, hogy eljusson Ricsihez? :)




Éééééssss... ennyi :D Hát, remélem nem túl gagyik (de, Lilla nagyon azok) mindegy... Szóval, remélem ezt az egy hetet kibírjátok nélkülem :D Na jó, legyetek jók, olvassatok sokat, szeretlek titeket! ♥

2015. augusztus 6., csütörtök

Chapter nineteen"

A tükörképemet nézve igazgattam vörös tincseimet. Barna shortot viseltem krémszínű toppal, amit egy "Happy" felirat díszített. Hát, ha legalább belülről egy romos épület vagyok, kívülről ne lássa az emberiség.
Fél kilenc fele Ricsi kopogtatott az ajtómon, mire én gyorsan kinyitottam előtte, és átöleltem.
- Végre itt vagy. - mosolyodtam el.
- Félre beszéltük meg, nem? - nézett az órájára felvont szemöldökkel.
- De, csak már vártalak. - bólintottam. 
- Nők. - nézett a plafonra, majd megragadta a karom, és kiráncigált a házból.
Egy percenként visszafutottam a lakásba valami "elengedhetetlen" kellékért, amit persze Ricsi csak egy darabig tolerált, a harmadik próbálkozásomnál erősen megragadta a kezemet, hogy sietnünk kell. Hát, engem nem hatott meg annyira, csak lett egy nagy lila folt a csuklómon.
- Várj már! A napszemüvegem! - szaladtam vissza a nappaliba úgy tizedszerre, és megigazítottam a hajamra biggyesztett kiegészítőt.
- Indulhatunk. - néztem elégedetten a tükörbe.
- Már tíz perce is ezt mondtad. - kocogtatta meg az óráját az öcsém, mire megvontam a vállam, és kimentem a házból.
Most miért, lehet hogy a terapeuta egy helyes fiú, és akkor ha megtetszik, kiszeretek Ricsiből, és lesz egy terapeuta férjem, terapeuta gyerekekkel, terapeuta unokákkal...
Az út nagyon lassan telt. A madarak csiripeltek, a nap pedig már megint ugyanúgy sütött mint egy hete, nem nagyon érdekelte a tegnapelőtti hidegfront. Hát, ez van.
- Hol van ez a terapeuta? - kérdeztem a cipőmet szuggerálva. Furán állt a lábamon.
- Körülbelül tíz kilométere.
- És mért nem választottál egy várpalotai terapeutát? - tártam szét a karom.
- Mert erről sok jót írtak.
- Ja, oké. - biccentettem.
Az öcsém olyan fura viselkedésmódba váltott, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani neki. Valami azt súgta, nagyon nincs rendben.
A garázshoz érve, még egy pillantást vetettem a gyönyörű városunkra. Egyszerűen nem tudok betelni vele.  A Thury-vár egyenes falai, úgy magaslottak ki a lakóházak közül, mint egy királynő. Az ablakokon megcsillant a napfény, az emberek boldogan sétálgattak. Minden egész idilli volt.
- Gyere már Kriszti! - ordított az öcsém, mire feleszméltem a bambulásból és beszálltam a trabantba.
Gyorsan megtettük azt a tíz kilométert. Olyan gyorsan amilyen gyorsan egy trabantal lehet haladni. Kívülről, csak azt lehet kivenni róla, hogy pöfög, azt már nem annyira, hogy halad is. Unottan néztem fel a bevásárlóközpontra, ami előtt megálltunk.
- Szállj már ki. - nyitotta ki a kocsi ajtaját az öcsém idegesen.
- Most mi bajod van? - néztem fel rá. - Dilibogyót ettél, vagy mi?
- Ennél eredetibb ötleted nem is lehetne. Csupán késésben vagyunk Kriszti. - mutatott a nagy időmutatóra a bevásárlóközpont előtt, majd suttogva hozzátette; - Meg nem lehetek veled jóba, akkor túlságosan szeretnélek.
Elmosolyodtam és éreztem, ahogyan az arcom vörös színűre vált. Tehát ezért ilyen velem. Oké. Máris meg van neki bocsátva. Jaj, azt hiszem totál belezúgtam.
Szinte futva tettük meg a három emeletet, és bolyongva kerestük az irodát, végül bekopogtattunk a 34-esbe és reméltük, hogy egy helyes terapeizé nyit ajtót. Legalábbis én tökre ezt reméltem, de amikor a fa ajtó kinyitódott, muszáj volt lépnem egy lépést hátra, annyira megijesztett a látvány.
Egy hatvan év körüli, kerek formás szemüveggel rendelkező, csámpás, kissé ódivatú szoknyát viselő nő pislogott ránk.
- Elnézést. Izé. A negyedik emelet terapeutáját keressük. - dadogtam.
- Én vagyok az. Dr. Berebi Lenke. - nyújtotta a kezét, mire én illedelmesen kezet ráztam vele, és bemutatkoztam, majd az öcsém is ezt tette, és így tökre jól el voltunk a dologgal.
- Bemehetünk? - kérdezte az öcsém.
- Persze, itt az én kis páciens szobám. - szaladt be a lakásba (elég fura volt) majd utána mentünk.
Kissé megnyugodtam, mikor azt láttam, hogy se kopasz macska, se varázskönyv, sőt, semmiféle fantázia-dolog nem volt a kis helyiségben.
- Nos, Lepke asszony, ön nyugdíjas...? - kérdezte a tesóm, mire azonnal felröhögtem.
- Elnézést. - szorítottam össze a fogaimat, és próbáltam visszafogni a nevetést. Jaj. Szépen bemutatkoztunk.
- LENKE. - mondta kissé magasabb hangnemben a Lepke, amitől kissé megijedtem, úgyhogy elment a kedvem a röhögéstől, majd a témára tértem.
- Szóval, mi egymásba szerettünk. - haraptam bele a számba.
Hű. Szörnyű volt kimondani.
- És ez miért baj? - tolta feljebb az orrán a szemüvegét Lepke, mire én elmondtam neki, hogy tesók vagyunk.
- Igen. - bólintott a testvérem, majd egy pillanatra rám nézett, de azonnal vissza is kapta a fejét az asszonyra.
- Hát, ezt nem tudom. Izé. Ilyen páciensem még nem volt, jöjjenek vissza szombaton. És minden szombaton. Jó hosszú kezelés lesz. - vette elő a kis noteszét a Lepke, mire összenéztünk Ricsivel.
- Mi? - fakadtunk ki egyszerre.
- Nem hallották? Maguknak még jó a fülük! Azt hiszem fel kellene keresni egy fül-orr gégészt is. Viszlát szombaton. - motyogta fel sem nézve irományiból.
Felálltam a kanapéról, és köszönés nélkül kiviharoztam az egész épületből, beültem a trabantunkba, és lehúztam az ablakot. A jármű olyannyira felmelegedett a tűző napon, hogy fel lehetett odabent robbanni. Unottan bámészkodtam, majd kissé elmosolyodtam, mikor tíz perc múlva Ricsi, három chipses zacskóval jött a járdán.
- Komolyan vettél kaját? - nevettem el magam.
- Ühüm, kérsz? - tartotta felém a zacskót.
- Igen! - kiáltottam fel.
Miután letettük az autót a garázsnál, sétálni kezdtünk a házunk felé.
- Komolyan minden szombaton..? - kérdeztem csámcsogva.
- Jaja. - vett be egy chipset Ricsi a szájába.
- Ez nagyon gáz. 
- Lepke bedurvult. - motyogta az öcsém, mire mindketten hangosan felnevettünk.
Szegény szembe jövő házaspár, szerintem azt gondolta, rajtuk röhögünk. Jaj.
Az utat végigbeszéltük, különféle kifogásokat találtunk ki, amivel lerázhatjuk a Lepkét. Nagyon jól szórakoztam.
Mielőtt hazaértünk, Ricsi megfogta a kezem. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. A szívem a torkomba mászott, a fülemben dobogott a vér. Nagyon szeretem őt. Az öcsémet. Jaj.
Mikor hazaértünk, átöltöztem otthoni szerelésbe.  Felhívtam Petrát, elmeséltem neki mindent, és ő is elmesélt nekem mindent... Terehi Gáborról. Ő nagyon örül neki, hogy egyszerre lettünk szerelmesek. Hát, igen, én is így képzeltem el.. bár, nem pont így...
Este megnéztem a Halottakból c. filmet az öcsémmel. Mármint félig az öcsémmel, mivel ő közben el ment fürdeni, fogat mosni, kajálni.... egyszóval nem nézte. Hoppá ez két szó volt... Mindegy. ☺

2015. augusztus 4., kedd

Chapter eighteen"

Unottan fürkésztem a plafont. Kipirosodott szemekkel pásztáztam, ahogyan egy éjjeli lepke a csillárom mellett szenvedve próbál kijutni a szabadba. Idétlenül éreztem magam. Kezembe vettem a telefonom, és hunyorogva néztem a képernyőjére. Kilenc nem fogadott hívás Petrától. Nem hívtam vissza. Nem volt erőm elmesélni amit érzek, de tulajdonképpen én sem tudtam mit érzek. Ja de. Ürességet. Jaj. Egyszerűen szörnyű, hogy mennyire tudunk sírni valaki olyan után, akit meg sem kaptunk teljesen. Olyan mintha szakítottam volna valakivel. Hiányzott a szívemből egy óriási darab, amit már az orvosok sem tudtak volna visszarakni a helyére. Egyedül Ricsi lett volna képes, azzal, hogy hazajön. De erre az esély úgy mínusz kilencvenezer felé mozgott, úgyhogy teljesen oda voltam.
Leballagtam a jó öreg hűtő barátomhoz, és kitártam az ajtaját. Nem hogy étvágyam, már lassan szívverésem sem volt, úgyhogy kissé szomorúan haraptam bele a nutellás kenyerembe. Az életkedvem még a szokottabbnál is messzebbre barangolt, ezért totál kidőlve, alig élve dőltem be a kanapéra, és szinte egész nap tévéztem. Totál szívás, hogy minden adón romantikus filmeket adnak. Nincs olyan ember aki ne látta volna még a Titanicot, a Szerelmünk lapjait, és társait. Mégis ki kíváncsi rá nyolcvanadszorra is? Oké, inkább maradtam a dokumentumfilmeknél, és ötszörös lassításban nézhettem végig, ahogy egy antilopborjú világra jön. Nagyszerű. Délután viszont valaki dörömbölt az ajtón, úgyhogy abba kellett hagynom ezt a roppant érdekes, és unaloműző foglalatosságot. Mármint a tévézést.
- Szia! - mosolygott Gyöngyi (Petra anyukája) rám, de hamar lesápadt az arcáról a vidámság, amikor meglátta, hogy egy pizsamás, kipirosodott szemű lány pislog vissza rá.
A hajam össze volt kötve, és minden második szál valamerre szállt, a pizsamám félig tiszta könny volt, a sminkemet lesírtam (úgy néztem ki mint aki egy rossz horror sztoriból pattant ki) a szemeim pedig őrülten karikásak voltak. Pompás. Szebb vendégváró nem is lehetnék.
- Szia. - erőltettem mosolyt (inkább vicsornak mondanám) az orrom alatti helyre.
- Mondta Petra, hogy lesselek meg. - veregette meg a vállamat. - Szörnyen nézel ki angyalom.
- Kösz. - nevettem fel kínomban, és vettem egy szeletet Gyöngyi almás pitéjéből. Hát, ő sem olvasta ki a "hogyan ne nyugtassuk az embert" című fejezetet, de szakácskönyvet tuti rengeteget bújt, isteni volt az almás pitéje.
- Mi a baj? Miért vagy ilyen... hogy is fogalmazzak? - kérdezte, és ő is kivett egy sütit a dobozból.
- Rohadt almához hasonló, kissé izzadtság szagú, csúf emberlény, akit a sírógörcs kerülget? - segítettem ki.
- Aha. - bólogatott megértően.
- Hát, szerelmi bánat. - vontam meg a vállam, bár közel sem hasonlított ez a három szó a való problémámhoz.
- Ó, mikor én szerelmes voltam... - kezdte a sztorit Gyöngyi, úgyhogy kényelembe helyeztem magam, és koncentráltam a történetre.
Este hatig beszélgettünk, tulajdonképpen élveztem, és szerintem Gyöngyi is örült, hogy kiélhette  beszélgetős vágyait velem, mert ugye a lánya épp Budapesten van, és eléggé "nem törődöm" stílusban áll az anyjával. Hát ez van.
Szomorúan csuktam be a "beszélgető partnerem" után az ajtót, és a falnak dőlve leültem a földre.
Annyira csodálom azokat az embereket, akik normálisan tudnak élni. Miért nem sikerül nekem is mindent úgy csinálnom, ahogy másnak? Miért nem vagyok olyan mint a többiek? Beballagtam a fürdőbe, és a tükörbe néztem. Egy összezuhant lány, keresi az élet boldogság szigeteit a ködös óceánban fulladozva. Így ennyi jött le. Meg az, hogy eléggé ki jöttek a szeplőim. Mindegy.
Előkotortam a polc alatt lévő kis szekrény mélyéről, a világos kék fésűmet, és apró műanyag fogait megtáncoltattam hajkoronámon. Máris máshogy néztem ki. Egy lány, összezuhanva, könnyes szemekkel, de szép hajjal. Pompás.
És akkor mikor már minden reményem elszállt, a szemeim kezdtek kiesni, megfordult a kulcs a zárban. Vagy anyámék, vagy Ricsi. De mivel anyáméknak egy nap lenne mire hazaérnének...
Azonnal letéptem a kilincset az ajtóról, és a nappaliban ácsorgó alak felé futottam. Átöleltem, és éreztem, ahogy magával vonz valami különös erő, beszippant egy másik világ, ahol a szívem a torkomban dobog, és ő mellettem van.
- Haza jöttél. - suttogtam.
- Hiányoztál.
- Ricsi, nem élhetünk így. - motyogtam.
- Holnap el megyünk valami terapeutához jó? - nézett le rám.
- Rendben. - bólintottam, majd újból megöleltem.
Lehetetlen, de így van. Tökre belezúgtam. Ez van. Bebábozódtam egy "Ricsi" nevezetű bábba, és nem tudok szabadulni. Nem megy.
Este tízig beszélgettem az öcsémmel. Jól esett kiadni azt amit érzek, de eléggé fájt, hogy nem vehetjük ezt az egészet komolyan. Mikor elköszöntem tőle, felbaktattam a szobámba, és megcsörgettem Petrát aki (talán két csörrenés után) fel is vette.
- Jézusom Kriszti, annyira aggódtam! - mondta köszönés nélkül.
- Sajnálom, de még a telefont sem volt erőm fel emelni.
- Kriszti, mesélj el mindent. MINDENT OKÉ? - nyomta meg a hangsúlyt az utolsó két szócskán.
Miután tehát elmondtam az egész történetet, Petra már nem volt annyira vidám, sőt, inkább már el is álmosodott (???) a sztoritól. Persze arra azért még volt ereje, hogy tökéletes leírást adjon Terehi Gáborról. Elvileg ő a barátnőm "kiszemeltje". Ennyit tudok róla, meg még azt, hogy nagyon szép a haja, a szeme, a pólója, a dereka... és... igen, még a cipőjét is említette. Azt hiszem nem hagytam ki semmit. Végül is örülök neki hogy szerelmes lett. Legalább ő tök legálisan. De én... Pff...
Fél kettő fele aludtam el, előtte kiolvastam a Tengeri szerelmet, és még ötször átgondoltam a holnapi napot. Megyek Ricsivel. Ricsivel együtt. Terapeutához. Terapeutához Ricsivel. Te jó ég.

ÖSz szülinap... - Memóriakárnyát kell cserélnem -

Sziasztok. Könnyezve írom ezt a bejegyzést hozzátok. Eléggé bent vagyunk a sztoriban, úgyhogy sajnálom, hogy ilyennel húzom az időtöket, de tegnap, mikor szokásom szerint végigfutottam mindent a blogon, megakadt a tekintetem egy mondaton: "Nyitás: 2014. augusztus 1." Hát gyerekek, eléggé meglepődve bámultam a monitorra, és egyből elkezdtem agyalni, hogy mi legyen a szülinapi ajándékom számotokra. Mert én már kaptam ajándékot az fix, ugyanis itt vagytok nekem ti, plusz már 160+ feliratkozó, amit nagyon nagyon nagyon köszönök :) Szóval, mivel szülinap van, gondoltam megköszönném valamivel, hogy ennyire szeretitek ezt a bolondos sztorit, meg ennyi aranyos kommentel ajándékoztok meg.
TEHÁÁÁT JÖJJÖN A MEGLEPI!!!!
1. Hosszabb részek.
Igen, mostantól hosszabb részeket fogok nektek hozni, hogy élvezetesebb legyen az olvasás. :)
2. Olvasói csoport a facebookon
Nos, létrehoztam egy "Öcsémbe szerettem olvasói csoport" nevű csoportot (szóismétlés, bocsesz) ahol bármit kérdezhettek és én bármire válaszolok. Jó nem bármire, de sok mindenre, oké? :D 
3. Több kép a részekben
Igen, végre a blogspot kegyelmez rajtam, és nem fél óráig kell várnom egy képre. Köszönöm :D Ezért, több ilyen képpel fogom tarkítani a fejezeteket, mert úgy hallottam, szeretitek őket. :D
Bónusz. Egér.
Ha a bejegyzés elejére tekertek, láthattok egy egeret. Nos, őt én fogtam, kézzel (!!!) a garázsban, úgyhogy becsüljétek meg, és vigyázzatok rá! :)

Gyermekeim. Tényleg nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon NAGYON köszönöm, hogy vagytok nekem! Egyszerűen ezért élek, értetek írok... nagyon köszönök minden egyes lájkot, kommentet, bármit! Imádlak titeket, és köszönöm, hogy ebben az egy évben végig kitartottatok mellettem! :) Aki pedig nemrég jött, annak is köszönöm, ugyanis nélküled (igen, neked beszélek drága olvasó) nem lenne a blog olyan amilyen. :) 
KÖSZÖNÖM.♥   
 

2015. augusztus 3., hétfő

Chapter seventeen"

Köszönöm a sok sok érdeklődőt, a rengetek lájkot a csoportokban, nagyon nagyon imádlak titeket! :) /Lilla, író/


Baromi jó. Eddig megsültünk, most meg egész álló nap esik az eső, mintha csak dézsából öntenék. Unottan ballagtam le a nappaliba, ahol az öcsém épp valami realityt nézett.
- Figyelj, mondanom kell valamit. - kapcsolta ki a tévét, mire kissé meglepődötten álltam meg előtte.
Mélyen a szemébe néztem, és majdnem elájultam. Úgy gondoltam, itt az idő. El kell mondanom neki amit érzek, akkor is ha kútba ugrik tőle. Épp már nyitotta ki a száját, mikor zavartan közbe szóltam.
- Nekem is!
- Oké, akkor kezd te. - sóhajtott.
- Nem, kezd te. - jelentettem ki mosolyt erőltetve az arcomra.
- Elköltözöm. - motyogta.
- Tetszel. - mondtam halkan.
Azt éreztem, hogy hirtelen minden eltűnik körülöttem, a házunk át alakul feketeséggé, Ricsi arca elhomályosodik, és a gyönyörű kávébarna szempár elveszik a sötétben.

Nagyon homályosan, de megláttam valami ember formájú alakot. Megtöröltem könnytől nedves szemeimet, és megpillantottam az öcsémet.
- Jól vagy? - kérdezte remegő hangon.
- Fáradt vagyok. Mi történt?
- Csak elájultál. - motyogta.
Nagyon gyéren, de sikerült emlékeznem a történtekre. A szavakra. A kimondott mondatokra. Elmondtam neki. Tudja, hogy betegesen tetszik nekem. Egyszerűen nem tudom elmondani, mennyi dolog, és gondolat cikázott azokban a percekben a fejemben.
- Elköltözöl? - eszméltem fel, majd felültem a kanapén. Gondosan be voltam takarva, és a fejem alatt a kedvenc párnám volt. Törődött velem.
- Igen. - ült le a velem szemben lévő székre.
Farkasszemet néztünk. Egy irtó helyes farkassal. Mindketten mondani akartunk valamit, vagyis inkább rengeteg mindent, de nem ment. Nem tudtuk kinyögni amit akartunk.
- Miért hagysz itt? - sütöttem le a szememet.
- Mert, szeretlek. - csuklott el az öcsém hangja.
Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne ordítsak fel. Tehát... szeret... Szeretjük egymást az öcsémmel. Máshogy.
- Jézusom. - temettem az tenyerembe az arcom.
- Úgy érzem, nem láthatlak, mert csak rosszabb lesz. Elmegyek valami albérletbe.
- De rengeteg barátnőd volt! Sorra kerested a lányokat. - fakadtam ki.
- Hogy elfelejtselek téged! - vágta rá Ricsi.
- Mikor beléd szerettem azt hittem annál már nem lesz rosszabb. De mégis. - álltam fel, majd lefutottam az utcára.
Kongott a járda. Az eső szakadt, én pedig csak bőgtem és bőgtem. Egész idilli volt. Eddig azt hittem, ez csak valami félresiklott érzelemszál, és majd elmúlik. De ezek szerint ez nem csak egy elmúló dolog. Ez valami több. Szerelem... két tesó között.
Az esőcseppekből kisebb patak keletkezett, ami úgy futott végig a lejtős utcán, mintha menne a busza. Pedig kétlem, hogy a patak egy busz miatt sietett volna. Inkább csak szimplán tette azt, mint máskor. Úgy viselkedett mint a többi kis patakocska. Viszont én egy teljesen másik patak vagyok. Valami fekete, bús komor vízfolyam, aki felfele akar folyni. Aki beleszeretett egy olyanba, akibe nem szabadott volna. Aki nem azt csinálja mint a többi... aki külön utakon járt.
Egész szépen eláztam. Akár egy kóró, aminek már minden mindegy. Felbattyogtam a lépcsőházba, és beestem az ajtónkon. Ricsi a félhomályban pakolta a cuccait.
- Ne menj el... -suttogtam.
- De muszáj...
- Hova mész?
- Egy haverom rendezett nekem albérletet a városban.
- Nem hagyhatsz itt. - motyogtam.
- Nem bírom tovább, hogy akit szeretek, amellett levegőként kell élnem Kriszti. Borzalmasan rossz ez a helyzet, fogalmam sincs miért pont mi szívtuk meg ennyire. Ez van. Most pedig kapsz egy testvéri puszit rendben? - hadarta.
- Rendben... - suttogtam, majd élveztem azt az egy másodpercet, amíg Ricsi piszit nyomott az arcomra.
Könnyekkel teli arccal néztem ahogyan becsukja maga után az ajtót. Lerogytam az ágyamra, és éjjel kettőig bőgtem. A fejem fájt, a végtagjaim zsibbadtak. Fél három fele aludtam el.
Nem értem. Bele szerettem, ő pedig belém. Ez nem normális. Nem történhet meg egy testvérpárral. Ez lehetetlen. Azt hiszem megőrültem. Az lenne a legjobb ha véget vetnék az életemnek. Lehetetlen úgy élni, hogy az öcséd a kiszemelted. Lehetetlen...

2015. augusztus 1., szombat

Chapter sixteen"

Egyébként totál nem értem az "Eglad-dolgot". Anyám ránk küldött valami ismeretlen alakot, hogy velünk töltse a nyarat... Ez a mellett, hogy elég gáz, még a levegőt is megállítja a tizenévesekben.  Mi az, hogy nincs buli? Nyár van, könyörgöm, ez az egyetlen évszak ami (nekünk végzősöknek) csak erről szól. Jövőre töltöm az utolsó évemet a gimiben, és elég fura lenne ha egy Eglad nevezetű bébicsősszel kabarét nézve ülnék a kanapén. Bár nincs sok barátom (az osztályom egyenesen utál) akkor sem szeretném azt elmesélni nekik, hogy a nyaram egy dög unalom volt. Ja, bocs, mellette még beleszerettem az öcsémbe is, de lényegében ennyi. Szóval, elég fura dolog lesz. Mindegy, értesítettem Petrát a dologról (aki kivételesen nem utál, viszont csak évfolyamtársam) de nem írt vissza, gondolom épp egy tök menő buliban táncolt a tök menő barátjaival.
Látva, hogy anyuék elérhetőek skypeon, azonnal videóhívást kezdeményeztem, és belevicsorogtam a kamerába. Miután biztosítottam őket arról, hogy a ház egyben van, és egyikőnk sincs kórházban, rátértem a lényegre.
- Miért küldtétek Egladot? - motyogtam.
- Milyen Egladot? - nézett bele először anyu, majd apu is a kamerába.
- Hát a bébicsőszt. - tártam szét a karom.
- Bébicsősz? Tessék? - szaladt fel anyu szemöldöke.
- Szóval, ti nem küldtetek senkit?
- Nem. Minek? Be van kamerázva a ház. - vonta meg a vállát apu.
Gyorsan elköszöntem tőlük, lehajtottam a laptopom tetejét, majd legaloppoztam a nappaliba. Két, tök értelmetlen fejet kaptam el a tekintetemmel, mindkettő tőlem északra, a kanapén ülve pásztázott engem.
- Eglad, hogy kerülsz ide? - álltam be a tévé elé.
- Ne már, nem látom a legjobb részt! - csámcsogta a tesóm, pattogatott kukoricát tömve.
Megfogtam a távirányítót, és kikapcsoltam a televíziót.
- Bunkó vagy. - rázta meg a fejét az öcsém.
- Bocsi, véletlen volt. - mosolyodtam el, majd visszatereltem Egladra a tekintetem.
- Szóval drága. - kezdtem. - Az a probléma, hogy anyámék senkit nem küldtek a megmentésünkre.
- Mi van? - pislogott nagyokat.
- Nem küldtek se bébicsőszt, se tizenévescsőszt, úgyhogy pápá!
- De ne már. - rázta a fejét. - Ezért kapcsoltad ki a tévét? Épp most ment a mentőautó.
- Érted meg a rendőrautó fog jönni, ha nem hordod el magad öt percen belül. - mosolyogtam erőltetetten, majd elégedett szívverésekkel mentem vissza a szobámba.
Két perc sem telt bele, hallottam ahogy Eglad kitántorog az ajtón, és becsapja azt. Be kapcsoltam a laptopomat, és az egész sztorit leírtam Petrának. Sajnos ő most sem volt elérhető, ezért nem kaptam választ sem. Nagyszerű.
- Ricsi! - ordítottam.
- Mi bajod van? - kiáltott fel az öcsém.
- Megyek... - fejeztem be a tartalmas távkommunikációs beszélgetésünket.
A testvérem épp a konyhaasztalnál ült, és hagymát pucolt. Oké, ezen egy normál ember tökre meglepődne, de én csak leültem mellé és érdeklődve figyeltem.
- Hogy ment a randi? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Jól. De végül szakítottunk, mert elvileg megbántottam őt.
- Mivel?
- Azzal, hogy nem áll jól neki ez a haj, vágassa le. - vonta meg a vállát, mintha tök természetes lenne, hogy a randin a csajhoz vágja, hogy rosszul áll neki ez a haj. Szegény lány.
- Értem. Ez jobb mint egy romantikus vígjáték. Folytasd. - nevettem fel.
- Épp hagymát pucolok, hogy sírjak, és posztolhassam a közösségire, hogy mennyire szomorú vagyok a szakítás miatt. - magyarázta.
- Értem. Nagyon tartalmas kapcsolat volt. - motyogtam szomorúsággal teli hangon, majd egyszerre nevettünk fel.
- De akkor sem állt jól neki az a haj. - rázta a fejét mosolyogva.
- Lehetnél kicsit kedvesebb.. - böktem oldalba. - Mi a neve?
- Nagy Emma.
- Csekkolom. - bólintottam, majd felfutottam a szobámnak nevezett négy fal közé.
Profilképnek egy oldalt fekete-fehér fotó volt beállítva, amin Emma egyedül ül a tengerparton. Piros napszemüvegben, bikiniben, és piros papucsban. És tudjátok mit?  Tényleg elég bénán állt neki a hosszú haj. Örülök, hogy szakítottak.
Elégedett mosollyal rogytam le az ágyamra olvasni, és sokkal gyorsabban fogytak a sorok, mint máskor. Teljes boldogságban ragyogtam. Az ember nem mindig lehet kedves. Meg kell mondani azt, amit őszintén érzünk. És mondom ezt én, aki lassan egy hónapja azzal szenved, hogy a tesója elől eléggé eltitkolja az érzéseit. Roppant jellemző.