Chapter twenty-five"

A fejem majd széthasadt még délelőtt tizenegykor is, amikor kikászálódtam az ágyból. Hű, jó volt újra a saját ágyamban ébredni, csak eléggé hiányzott Kolos...
Leballagtam a lépcsőn, és ösztönösen bekanyarodtam a konyhába, hogy egyek valamit, mert majd' szétestem az éhségtől. Persze ezt nem úgy értem, hogy Gyöngyiék éheztettek, vagy ilyesmi, csak nálam elég gyakori az, hogy már felkelés után kajálok ☺
- Maradt még pizza is. - motyogta egy hang.
Őszintén, eléggé megijedtem, nem gondoltam, hogy az öcsém a kanapén ül, de lényegében óriási kő esett le a szívemről. Hozzám szólt. Éljenek az apró örömök!
- Kösz. - biccentettem.
Óvatosan megmelegítettem a maradék sonkás-gombást, és vártam, míg a mikró végez. Unottan bámultam a padlóra. Hát, úgy tűnik nekem már csak egy pizza maradt. Bár pár percen belül őt is el terveztem távolítani. Nyami ☺
- Kriszti, ha megetted gyere a gyakorlóhoz oké? - indult ki az ajtón a tesóm, én pedig még a mondat elejét sem fogtam fel, de ő már kint volt a lépcsőházban. Hurrá. Én meg a lassú felfogásom.
Szóval a gyakorló. Ez így mi ez? Hát, tulajdonképpen valamiféle tinédzserek által összetákolt gördeszka ugrató pálya, ami mellett van vagy tíz pad, és itt szoktak bandázni az emberek. Vagy mi. Nem nagyon értek a dologhoz, én Petrával a szobámban szoktam bandázni ☺ Hát, nem is vagyok népszerű.
Megettem négy szeletet a pizzából, és összeszedtem magam (karikás szemek, elnyűtt póló, félrealudt haj, mindannyian vártak engem a tükörben) majd elindultam tehát a gyakorló felé, ami körülbelül harminc percre volt tőlünk. Maga a hely, egy nagy panel mellett volt. Régen talán focipályaként funkcionált

(Ricsi mondta) de mivel Várpalotának sok focipályája volt, erről egyszerűen elvitték a kapukat. A kreatív tinik pedig odahurcoltak mindent (zsákok, dobozok, kuka..???), tehát szó szerint mindent belevittek, és lett az egészből egy gyakorló pálya. Ez a részletes történelme a dolognak.
Egyből megtaláltam a harmadik padon ülő (talán épp free wifi után kutakodó) öcsémet, és szó nélkül leültem mellé. Pár percig tehát ilyen "csöndkirály" feeling uralkodott köztünk, leginkább csak az hallatszott ahogy Ricsi az érintőképernyőt bökdösi, meg ahogy a nagy gördeszkák vadul csattognak a pályán. Idilli.
- Szóval, mizu? - tette el a mobilját a tesóm. - Ne mondd azt hogy semmi.
- Semmi rossz. - zártam rövidre.
- Mit csináltál három napig valahol? - segített ki.
- Petráéknál voltam. De nem lehetne ezt máshol megbeszélni? - néztem a pálya felé.
- Mi van? Vigyelek cukrászdába? - röhögött fel.
- Igen! - motyogtam sértődötten.
Ricsi nagy nehezen felállt, suttogott valami "ilyenek a nők..." félét, de végül beleegyezett. Szerintem csak megkívánta a hatlapost ☺
Miután tehát beültünk a Gereblye Cukrászdába (irtó fincsi sütiket adnak ezen a helyen) rendeltünk két hatlapost, és egy nagy lélegzetvétel után, kifújtam mindent magamból. Kolost viszont kihagytam. Erős voltam, de azt akartam, hogy tudja, nélküle semmi vagyok. És szerintem bevette. Megsajnált ☺
- És akkor Petra szobájában aludtál? - kérdezte.
- Aha. Jézusom! - kaptam a szám elé a kezemet. - Petra!
Már nyúltam is a telefonomért, de sajnos nem találtam sehol.
- Baj van?
- Igen. Náluk hagytam a telefonomat. Petra pedig kórházban van.
- És ezt most tudtad meg? - szaladt fel a szemöldöke a tesómnak.
- Dehogy, már tegnap. Jézusom, nem is érdeklődtem... Kísérj el a házukig! - ragadtam meg a karját, majd kihúztam a cukrászdából. Kissé sem néztek minket hülyének, Ricsi szinte ordítva hadarta, hogy joga van megennie a maradék hatlapost. Hát, mindegy. Jó, hogy előre fizettem ☺
Szinte futva tettük meg a tízperces távot, úgyhogy mire odaértünk, tisztára elfáradtam. Legalábbis én. Ricsi nem. Fiúk... ☺
Szinte dörömböltem az ajtón, úgyhogy nem csodálom, hogy Gyöngyi elég riadt arccal fogadott. Meg hát ugye ott hagytam őket.
- Szia Gyöngyi!  Bocs, hogy tegnap úgy elmentem, bocs, hogy nem telefonáltam! Hogy van Petra? - hadartam.
- Gyertek be. Amúgy semmi baj. Hívtunk, de nem vetted fel. - rázta a fejét.
- Itt hagytam a mobilom. Petra?
- Jól van. Holnap megyünk látogatni. Egy hét és haza jöhet. - motyogta Gábor.
- Bemegyek a telefonomért, oké? - néztem Ricsire, aki csak biccentett egyet, és zsebre tett kézzel várakozott.
Aztán előkerült Kolos. Jaj. Nagy levegőt véve, inkább betántorogtam a barátnőm szobájába. Előkotortam a telefonomat (Petra íróasztalának második fiókjából) és csigalassúsággal sétáltam vissza a nappaliba. Irtó kínos volt. Két szülői tekintet, Kolos, és Ricsi. Két ember, akik az életemben fontos szerepet töltöttek be, plusz még kettő aki most nagyon mérges rám. Jaj.
- Üljetek csak le, beszélgessünk. - mondta Gyöngyi.
Segélyhívóan az öcsémre pillantottam, aki megvonta a vállát, és leült. Kissé sem volt kínos. Mindegy.
Ott ültünk öten egy asztalnál, és mindenki néma csendben vizsgálgatta az asztalterítőt. Hű, de érdekes.
- Kolos. - állt fel a vörös hajú, majd kezet nyújtott Ricsinek. - Kriszti volt barátja. - tette hozzá-
Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam magamat egy szép mezőre képzelni, lepkékkel, meg katicabogarakkal, de aztán felnéztem az öcsémre, aki nem nyújtotta oda a kezét Kolosnak, hanem egész nyugodtan leült.. Rém ciki jelenet volt. A volt barátom még mindig ott ált, majd szépen lassan újra helyet foglalt.
- Ő az öcsém. Ricsi. -  motyogtam.
- Nem meséltél róla... - mondta Kolos.
- Nekem se meséltél a kis róka haverodról. - mosolyodott el az öcsém is.
Folyamatosan a terítőt nézegettem, tanulmányoztam, minden egyes cérnaszált megpillantottam, de hiába. Nagyon nagyon nagyon szégyelltem magamat. A két szülőt cserben hagytam, Petra után nem érdeklődtem, Kolost elfelejtettem, Ricsinek meg hazudtam. Fenébe.
- Akkor, mi most megyünk. - állt fel a testvérem, és egy laza "heló"-val kiment az ajtón.
- Sajnálom. - álltam fel én is.
- Kriszti, nem bírom az öcsédet. - rázta a fejét Kolos.
A két szülő arckifejezésére már nem is voltam kíváncsi, megköszöntem a semmit, és kisprinteltem a házból. Szinte hallottam ahogy kibeszélnek minket. Jaj...
- Miért nem meséltél róla? - nézett a szemembe.
- Mert, nem volt időm.
- Kriszti. Én csak védeni akarlak. Ez a srác nagyon fura.
- Bocsáss meg. - néztem rá szomorúan, de ő csak megindult a házunk felé.
Remek. Lassan azt kell megszámolnom, hogy kivel nem vagyok összeveszve. Azt hiszem az önbecsülésem ismét romokban hever. Mindegy, majd valamikor felépítem újra.

Este megnéztem egy filmet (Beavatott*-*) és megfürödtem. Nem nagyon beszéltem Ricsivel az utóbbiakról, de nem is volt erőm. Kissé Theo James lázban égtem, úgyhogy kinyomtattam róla pár képet, és már aludtam is. Összességében nagyon fárasztó nap volt. És Petráról sem tudok semmit. Jaj. A pocsék énem még mindig bennem lakik. Kereshetne már valami új albérletet.