Chapter one"

Hurrá. Míg minden normális ember, a nyár végére dől ki, én már az elején le vagyok fárasztva. A szüleim elutazása, nem túl idilli körülmények közt zajlott, anyu minden vackot bepakolt, (szerencsét hozó köveket, kagylókat, és úgy összességében az egész házat) tehát körülbelül nyolc órát a "készülődéssel" töltött. Remek. És ez nem csak azért volt baj, mert nyolc óra alatt az ember idegei százszor is tönkremehetnek, hanem azért is mert apu unalmában az addigi tíz "rosszaknelegyetek" szabályból vagy negyvenkettőt csinált.
- Elmennek még ma? - súgta oda Ricsi a fülembe.
Ő sem volt egy szépnek mondható látvány, akitől megjött volna a rég elmenekült életkedvem. Szájából lógott egy rózsaszín fogkefe, (???) a hajában meg megkövesedett zselédarabok rakoncátlankodtak. Szemei karikásabbak voltak mint valaha, ajkán habzott a fehér krém, nyakában pedig egy női nyaklánc ugrált.
- Én nem vagyok itt. - legyintettem.
Még arra sem volt konkrét erőm, hogy megkérdezzem tőle, mit művelt az éjszaka, mert ennél rosszabb formájában még nem mutatkozott be, soha. Na mindegy. Tovább lestem anyu, immár idegesítő pakolgatását, és azt, hogy apám arcán mennyire csillog a büszkeség, hogy szabályokat szabhat nekünk. Haha. Nagyon jó fej. De tényleg.
Ricsi (már vagy húsz perce fogkefével a szájában) mutogatott apunak, hogy valahogyan csökkentse a negyvenkettő parancsolat meghökkentő számát, mert nem fogja tudni betartani. Persze sikertelenül. Na mindegy. Közben anyu elpakolt egy füldugót, kettő rohadozott állapotú almát (???) és egy négyszemélyes sátrat... No comment. Igazából nem tudtam minek a négyszemélyes camping lakhely, ha szállodában lesznek elszállásolva, és ha amúgy is csak ketten vannak...Jó, anyunak elnézzük...

Pár óra múlva apu már kitalált az ajtón, már csak anyut kellett valahogy kiuszítanunk. De ő csak pakolt és pakolt mindent ami... nem kell.
- De minek az a kupa? - nevetett fel az öcsém folyamatosan anyát pásztázva, aki a nagy bőröndben kutakodott..
- Ez apád első nyereménye! - mosolyodott el anyu, aminek tulajdonképpen örültem, ugyanis ez azt jelentette hogy nem kaphatott agyvérzést! Nagyszerű.
- Olyat mindenki kapott, az egész osztálya, azért mert szépen futottak. - biccentett Ricsi cinikusan.
Mindegy... a mindenkinek járó tíz centi átmérőjű kupa, (amiről én húsz éve nem tudok) végül is a nagy bőröndben kötött ki, anyát nem lehetett lebeszélni semmiről.
- Jó, elég lesz, most már gyere! - üvöltött körülbelül harmincezer decibellel apu, a kocsi mellől.
- Várj, még itt van... - kezdett el számolni édesanyám - három nagy, és egy kis táska!
- Már nem fér be több holmi a csomagtartóba! Tele van minden pakolva!

Jó, mindegy... a lényeg, hogy apu valahogy megoldotta, felkötötte a négy darab utazótáskát a kocsi tetejére. Oké, lehet hogy kicsit instabil volt, de legalább nem maradt itthon.
- Mennyi lett a szabályok végösszege? - kérdeztem Ricsit egy hosszú, fájdalmas sóhaj után.
- Harmincnyolc.
Még egy nagyot sóhajtottam, és megkerestem anyut aki körülbelül száz km/órás sebességgel száguldozott a házban, úgyhogy mire felértem a hálóba, ő már rég lenn volt... De végül is sikerült megállítanom egy másodpercre, amíg jelezte hogy szédül, de aztán már futotta is a negyvenezredik "mit hagytam itt?" körét. Hurrá.
- Ne hívjak mentőt? - vonogatta a szemöldökét Ricsi ismételten, immár narancssárga fogkefével sétálgatva.
- Békával csókolóztál, hogy ennyit sikálod a rágóidat?
- Annál egy fokkal rosszabb. Szerénával. - nézett rám lesajnálóan, amire körülbelül egy olyan fejet vágtam... mint aki billentyűzetet hányt, és nem azért, mert az öcsém billentyűket öklendezett volna, hanem azért mert Szeréna nevét ejtette ki a száján. Szeréna az osztály csúfja. Na jó, igazából a világé, mert hogy nála rondább ember nincs a bolygón az is biztos. De az, hogy hogy került egy lakásba, vagy egyáltalán egy helyiségbe az öcsémmel... az örök rejtély marad.
- Ferde egy éjszakád lehetett. - bólogattam megértően, majd megveregettem a vállát.
- Igen. Az volt. Na de térjünk vissza anyura.. -  köhintett fel, és a futkosó édesanyámra vetette a tekintetét. - Szerinted csak izgul, vagy nagyobb a baj?
- Szerintem csak szimplán megőrült. Semmi más. - vontam meg a vállam, majd felballagtam a szobámba, ugyanis kezdett nyugalomhiányom lenni.

Pár óra múlva, anyu szólt, hogy indulnak, bár aggodalomra igazából a világon semmi okom nem volt, mert nagyon jól tudtam, hogy mostanában még nem fognak elindulni. Persze nem is indultak el. Anyu még futott pár kilométert apu meg üvöltözött még párat, de aztán valahogy anyu is kiment (tényleg nem tudom hogyan) és beültek a kocsiba. Ott álltam az öcsém mellett (aki meglepő módra fogat mosott éppen) és néztem a civakodó szüleimet. Nem tudom, hogy hogy vehették el egymást, mert szerintem egyáltalán nem illenek össze... olyanok mint egy rozmár meg egy delfin... (jó ezt csak úgy mondtam.. nem tudom miért, jól hangzott.)
Szerintem örökre meg fog maradni bennem ez az idilli kép... anyu nem tudja becsapni a kocsiajtót valami miatt, apu nagyon ideges tekintettel nézi, az öcsém fogkefével a szájában bámulja a telefonját, én meg csak nézek magam elé, némán... és őszintén sajnálom szegény ajtót. 
- Egy perc néma csönd a szegény autónak... - böktem oldalba Ricsit.
- Miattam - vonta meg teljesen nyugodtan a vállát.
- Oké. - sottogtam szinte hallatlanul.
A némaságba, néha belehallatszott egy facebook értesítő hang az öcsémtől, és apu üvöltése is. De a legvégén aztán sikerült anyunak normálisan becsuknia az ajtót, ami szerintem azt is megbánta hogy él. A szülők aztán lehúzták az ablakot, és megjelentek az aggodalommal teli arcok.
- Semmi cigi, ital, buli, rosszalkodás! - nézett ránk apu gyilkos tekintettel.
- Persze. - motyogta a testvérem, miközben folyt az ajkán a fogkrém.
- Lányom, legalább te legyél normális. - súgta oda nekem apám, mire bólintottam egy nagyot.
Anyu elővette a százas zsepit, amit szerintem ki is fogyasztott tíz perc alatt. Ricsi felnézett egy pillanatra a képernyőről, és intett az elinduló autónak.
- Hurrá.- furdult sarkon az öcsém, és beszáguldott a házba.
Hát, ő nem egy érzelmes lény, ezért elnézem neki ezt a csöppnyi bunkóságot.
Én is megfordultam, és belavíroztam a házba. Kicsit sem hiányzott a pörgés, ami reggel óta uralkodott nálunk. Felbaktattam a szobámba, és elnyúltam az ágyamon. Egyedül maradtam az öcsémmel. Két kerek hónapra. Nagyszerű. Lehúnytam a szemem, és hagytam hogy az álmaim elvezessenek valami szebb helyre.

Prológus

 

Volt már hogy te is szerelmes voltál? Hogy minden nap csak rá gondoltál? Nem merted bevallani neki amit érzel? Már egy apró szemkontaktustól is leizzattál? Azt hitted, hogy belehalsz, nem bírod tovább? Gondoltál már az öngyilkosságra? Hogy végleg nem akarsz szenvedni már? Volt olyan, hogy a szüleid aztán... puff, elmentek, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rájuk, hogy megkérdezhesd mért tették ezt veled? Miért csináltak ilyet? Mert a végén kiderül, hogy mindenről ők tehetnek... Hazugság volt minden? A tesós kapcsolat? Érezted már, hogy nem tudod mi van? Hogy az állapotod már szinte beteges? Vittek már be a kórházba infarktussal? Szöktél már meg mentőautóból? Derült már ki hogy... nem szerettél bele az öcsédbe, minden csak egy tévedés volt? Csókolóztál már egy fiúval akit évek óta szeretsz? Volt már olyan , hogy a szüleid meghaltak? Hogy egyedül maradtál, vele...? Öcsémbe szerettem.... Vagy nem...?