2015. január 22., csütörtök

Chapter six"

A szekrény előtt ugrálva nézegettem a szebbnél szebb rongyokat, mert ugye nem akartam úgy kinézni Gecsó idegrobbantó buliján mint valami idegen, aki egy másik bolygóról érkezett. Úgy döntöttem kibújok az addigi kislányszerepből, és előkutatom a kissé menőbbnek mondható ruhadarabokat. Pár órán belül találtam is egyet, ami aránylag jól nézett ki. Egybevarrt szoknya-póló kivitelezés, a felsőjén "girls" felirattal, a szoknyán pedig nagy méretű rózsaszirmokkal. Tökéletes.  Miután felpróbáltam a - tulajdonképpen tényleg menő - darabot, pár percen belül megszólalt a "Best song ever" amit már kezdtem megszokni, csak az volt a fura, hogy amikor épp boltban vagy ilyesmi közhelyen ácsorogva szólalt meg, az összes Directoner rám pillantott, és megértően "te is 1D rajongó vagy? de jó" fejet vágva hallgatták a dalt, egészen addig amíg fel nem vettem. Nagyszerű. Pedig nem, nem voltam rajongó, sőt inkább utáló, mert kibírhatatlannak tartottam a bandát.
- Haló? - ordítottam bele a készülékbe.
- Szia Kriszti! Hogy vagy?
- Hát. Jól. Éppen egy egybe részes szoknyában toporgok a tükör előtt. - mosolyodtam el.
- De jó! Majd küldj képet. És hova készülsz? - kérdezte Petra.
- Öhm. Gecsóhoz. - haraptam bele a számba.
- Jézusom! Randid lesz? - sikított fel a barátnőm mint valami pszichopata.
- Nem, dehogy. Csak bulit tart este. És egy szórólapon meghívott egy srác.
- Remek. Vegyél fel nyakláncot, és szedj össze valami pasit! Érezd jól magad helyettem is. - mondta őszinte örömmel Petra, aki továbbra is repdesett az örömtől.
Pár percig még elhadartuk a mondanivalónkat, vagyis inkább csak Petra, aki levegővétel nélkül sorolta, hogy mi passzol a szoknyához. Teljesen leblokkolva meredtem a tükörképemre, miközben a barátnőmet hallgattam. Megláttam benne egy lányt, aki tele van érzelmekkel, szeretettel. Megláttam benne, magamat. Mily' nagy felfedezés. De valljuk be, jobb program mint divatmonológokat hallgatni.
- Na? - kiáltott bele a telefonba Petra egy idő után.
- Nagyszerű. - biccentettem a dologra, amiről azt sem tudtam mi. Sokkal több értelmet érdemelt egy tükör, mert komolyan nem érdekelt a divattanács, úgy is tökéletes volt a szettem, amibe Gecsóhoz terveztem menni.
- Mi? Nagyszerű? Kriszti te nem is figyelsz rám.. - mondta elcsukló hanggal a barátnőm.
- Dehogynem. Csak azt sem tudom hol áll a fejem. - mentegetőztem.
- Jó. Akkor hagylak a fenébe. Majd küldj képet, és érezd jól magad. Szia. - tette le a mobilt Petra, aki szerintem kissé berágott rám, amiért sokkal fontosabbnak tartom a külvilágot mint őt. Hurrá.
Felhúztam egy magassarkút, ami nem volt magasabb három centinél (így is alig tudtam benne menni) és letotyogtam vele a nappaliba.
- Mi ez a nagy készülődés? - pördítette felém a fejét Ricsi.
- Csak ruhákat próbálok. - álltam meg előtte.
- Wow. Tök jól áll. - mosolyodott el az öcsém.
- Köszi. - motyogtam, majd elkezdtem pirulni mint valami paprika, ezért inkább begaloppoztam a fürdőbe, ahol még egyszer áttekintettem a kinézetemet.
Minden meg volt, már csak akasztottam magamra pár láncot, meg karkötőt, és kész is voltam. Igazából meg voltam elégedve magammal. A farmerhez képest ez igen nagy előrelépés volt.

A gépezéssel aztán el is ment az idő, lassan hét óra lett, úgyhogy újból magamra kaptam a szoknyát, meg a láncokat, majd befontam a hajamat. Remekül sikerült, mint minden azon a napon, Petrát kivéve. Úgyhogy reméltem a legjobbakat, felhúztam a magassarkút, és szóltam az öcsémnek, hogy iparkodjon. Becsuktuk magunk mögött a bejárati ajtót, és megindultunk a Petőfi út felé, ahol már messziről látszódtak a kocsik, melyek a ház előtt tolongva keresték a parkolási lehetőséget.
- Biztos hogy jó ötlet ez? - nézett rám Ricsi.
- Aha. - biccentettem.
Az öcsém kivételesen elég jól nézett ki, farmerben, converse-ben, valamint egy kék belebújós pulóverben indult útnak velem. A haja fel volt zselézve, a szemeiben pedig megcsillant az utcai lámpa fénye. Idilli kép.
Nemsokára oda is értünk a házhoz, amiről már távolról látszott hogy elég drága lehetett, mert volt vagy három emeletes. Beérve a tömegbe, egyre többen néztek felénk, bámultak meg minket. Benyitottunk a kertbe, és megkezdődött a buli. A hangfalakból ordított Bogi meg a We all úgyhogy onnantól kezdve nem nagyon értettük meg egymás szavát, csak túlzottan artikulálva, mutogatva, vagy máshogy. Beügettünk a házba, ahol már rengetegen tomboltak a zenére, ugráltak, kiabáltak, tulajdonképpen fel sem tűnt senkinek, hogy egyáltalán megérkeztünk. Ledobtuk a kabátunkat a fogasra, majd beúsztunk a tömegen át, a konyhába.
- Na. Élvezed? - nézett rám unottan Ricsi, egy lányt odébb lökve a tömegen.
- Még csak most jöttünk.
- Nem fogod élvezni. Nem tudsz bulizni Kriszti. A bulihoz pia kell, te pedig nem szoktál inni. - rázta meg a fejét a testvérem, folyamatos artikulálással.
Erre én megfogtam a pálinkás üveget, ami pont mellettem árválkodott, és ráhúztam. Nem volt finom, de ha ez kell egy bulihoz, hát legyen.
- Jézusom. Normális vagy? - pásztázott az öcsém.
- Igen. Te mondtad. A bulihoz pia kell. - nevettem fel, majd nagyokat kiáltva elkezdtem táncolni. Ricsi a konyhapult mellől figyelt, és továbbra is rázta a fejét, és emésztgette a történteket.
Pár órán belül eluralkodott mindenkin a hangulat, kivéve Sebes Richárdon, aki ezek után is ugyanúgy szenvedett a konyhában, mint addig. Viszont valljuk be, nekem kicsit megártott az a Cserháti pálinka, úgyhogy fura módon, pár ezer dal után, már az asztalon táncoltam, össze-vissza kalimpálva. Nagyszerű. Mindenki engem nézett, úgyhogy még Ricsi is az asztal mögé állt, de kétlem hogy miattam, hanem inkább szimplán azért, hogy megfogja az asztalt ha elbillenne. De nem az asztal billent el, ugyanis az nem ivott meg fél liter Cserháti páleszt, hanem én, aki viszont pontosan ezt tette. Épp egy táncmozdulat közepén voltam, mikor elestem a saját lábamba, és leléptem az étkezőasztalról. Becsuktam a szemem, tudtam hogy a tömeg közepébe fogok esni, és hát minimum lesz egy csonttörésem. De nem ez történt. Két karba estem. Két ismerős karba. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam Ricsi érdekfeszítően meglepett fejét. Ott feküdtem az ölében, és körülöttem mindenki rajtam röhögött. Mindenki. Röhögött még Gecsó is, aki a nagy zsivajra odahúzta magát mellénk, úgyhogy hurrá, egyszer legalább láttam a buli házigazdáját is. Ott feküdtem, sopánkodva, és még mindig folyamatosan rajtam röhögtek.
-Tegyél már le. - förmedtem rá Ricsire, majd átrobotoltam magam az embereken, és kimenekültem a házból.
Könnyeim egymás után kezdtek el potyogni, nagyon szégyellettem a szó szerinti "félrelépésemet" ami Fehérvári Gergő bulijának középpontja, durranása lett. Sorra hulltak a sós kis cseppek a szememből, melyen néha megcsillant a hold fénye. Iparkodva szedtem a lábaimat, melyen ott virított a magassarkú meg a rózsamintás szoknya, amit a bulira szántam... Ott virított minden, a lelkemen, a kínos eset, meg az, hogy a bulizás, valóban nem nekem való...

2015. január 18., vasárnap

Chapter five"

Totál büdösen, és undorító kinézettel másztunk ki a miniatűr helységből, ahol akár már vallatni is lehetett volna, olyan fülledt levegő keringett. Az első hely amit megcéloztam, az a fürdőszoba volt, ahol fél órán keresztül verettem magamra a meleg vizet, majd átöltöztem valami kényelmesbe, és beültem a gép elé. Tökéletes program egy idiótának, aki nem tudja mit kezdjen magával. Hagytam Petrának egy hangüzenetet a spájzos kalandomról, ugyanis ő éppen dedikált pólót vásárolt Budapest legszebb utcáin, ezért nem volt elérhető. Szóval igen. Így folytatódott a napom. Teljesen összetört lélekkel meredtem a gépem kezdőképernyőjét, amin Tom és Jerry ugrándozott. Ez annyira gáz. Lehajtottam a laptopomat, és tovább bambultam, ezúttal a falamra, ami csak szimplán kék volt, és mivel imádtam a kéket, ebbe nem volt mit belekötnöm. Felálltam az Obiban vett gurulós székemből és kinéztem az ablakomon. Elég jó idő volt ahhoz, hogy a kis tizenéves lányok shortban mászkáljanak az utcán, huligánként, egymásba karolva, úgyhogy ki is másztak a kis pillangók, és beterítették az utcánkat, ugyanúgy mint a kis ötévesek, akik örültek, hogy végre jó idő van, lehet izzadni, hurrá, meg minden. Ja. Csak én nem örültem a frontnak, a fejem zsibbadt, a lábaim pedig inkább valami kis mellékszervnek funkcionáltak, mert igazán nem tudtam őket használatra bírni.
- Elmegyek a boltba. Jössz? - nyitott be akkor az öcsém, megzavarva gondolatmenetemet.
- Aha. - biccentettem, majd felkaptam egy normális pólót, és beviharzottam a fürdőbe, hogy megfésüljem a hajamat.
Örültem a programajánlásnak, igazán unatkoztam, úgyhogy ez egy igen nagy dolog volt az amúgy is uncsi Vasárnapomban. Kifésültem a kócos  tincseimet, fújtam magamra párat az új parfümömből, majd felhúztam a cipőt, és kijelentettem, hogy kész vagyok.
- Ebben a pólóban fogsz jönni? - nézett az ötméteres ruhadarabra Ricsi.
- Aha. Legalább nem lesz benne melegem. - nevettem fel, majd végignéztem magamon.
Kicsit tényleg fura volt, de na. Éppen a legjobb időszakomat éltem, nyár volt, meg minden, hadd öltözzek már úgy ahogy akarok.
Végig röhögtük az utat a bevásárlóközpontig. Igazából elég fura volt, de jól éreztem magam az öcsémmel. Hazafelé nyomtunk egy versenyt, hogy ki bír előbb meginni két liter tejet. Hát. Elég fantasztikusan hányingerem lett, úgyhogy hurrá, otthon elő kellett keresnem anyu tablettáit, amit egy nagy bőröndben tárolt nekünk. Túlélőcsomag. Anyutól ez igazán normális. De ne haladjunk ennyire előre. A Tesco kifosztása után, levágtuk a hazafelé vezető utat, ezzel elértük a Szent Lőrinc teret, ahol viszont egy elég fura, raszta gyerek állt meg előttünk.
- Gyertek el ma Gecsó bulijába. Nagy lesz. - nyomott a kezünkbe egy nagy papírcetlit.
- Dehogy megyünk! - húzott ki a tömegből Ricsi.
- Mi? De ez Fehérvári Gergő partija lesz! Nem hagyhatjuk ki! - fürkésztem a kis cetlit.
- Pffuuu. Kriszti. Meghibbantál? Mi lesz ha beitatnak vagy valami? Jézusom verd ki a fejedből!
Nem, nem hibbantam meg. Gergő egy tizennyolc éves gimnazista volt, tele barátokkal, nagy kecóval, meg úgy ezer ismerőssel. Nagyon nagy bulikat szokott csinálni, sokszor a fél suli odatolta a seggét Gecsóékhoz. Persze én nem voltam köztük, mert anyu meg apu a sok érzéketlen érveikkel, megakadályozták, és most tessék. Nincsenek itthon. Bulizhatnák, erre a saját tesóm, a család legnagyobb bulikirálya fog vissza. Hurrá.
Újból beültem a gép elé, hogy utánanézzek Gecsónak a facebookon. Pár ezer ismerős, pár ezer menő kép. Aha. Remek. Járt már Londonban, Párizsban, selfiezett sztárokkal, meg ilyesmik. Én meg meg lettem hívva a bulijába, és nem megyek el. Nagyszerű.
- Ricsi! - kezdtem távkommunikációs kapcsolatot az öcsémmel.
- Mi van? - ordított vissza.
- El megyek a buliba. Leszarom a véleményed.
- Nem mész el. Nem hagyhatom, hogy huligánként köss ki valami híd alatt! Nem is ismered azt a fiút! - nyitott be a szobámba.
- Figyu. Nagyobb vagyok nálad, és el fogok menni a buliba.
- Akkor én is megyek. Nem foglak magadra hagyni egy ezerfős buliban!
- Gyere. Legalább kicsit megismerkedsz emberekkel! Eddig úgyis csak a hülye posztereiddel beszélgettél! - vágtam oda hozzá a mamuszomat, majd hozzátettem. - Menj ki.
A testvérem halkan behúzta maga után az ajtót én pedig feltűztem a faliújságomra a hirdető cetlit. Legalább már két kis szarság is díszítette a parafatáblát. Hagytam a barátnőmnek ismét egy hangüzenetet, hogy majd hívjon fel. Hát igen. Akkor már biztos voltam benne, hogy el fogok menni a buliba, jól fogom érezni magam, és kellett egy ruhatanács, amit természetesen Petrától kértem ki. Bekapcsoltam a tévét, és vártam a barátnőm hívását.

2015. január 3., szombat

Chapter four"

Száz feliratkozó! Nagyon köszönöm mindenkinek aki mellettem állt, mindenkinek aki segített, nagyon köszönöm, csak köszönni tudom. :) Imádlak titeket, ezért amint csak tudtam meghoztam a legújabb részt. :3 Jó olvasást kívánok, ti vagytok a legeslegjobbak! :)

Szóval így álltunk. Elég rosszul. A barátnőm elhúzta a csíkot, az öcsémet meg a barátomnak nézték, úgyhogy hurrá, igazából már ennél rosszabban nem is indulhatna a nyaram. Vagy de.
- Ricsi.. gyere már ide... - ordibáltam át a szobájába, ami körülbelül úgy három méterre lehetett tőlem, de azért kiáltani menőbb, ezért igen, ezt muszáj volt.
- Mi van már? - lépett be a birodalmamba, körülbelül annyi életkedvvel mint amennyi egy csigának van miután egy idióta kisgyermek széttapossa.
- Gyere, találtam rólunk gyermekkori fotókat.
Igen és most jönne a csöpögős nyálas, "jajj de arik voltunk" sztori, na de az öcsémmel ez lehetetlen, szóval inkább csak bambulva néztük a tízéves fotókat, amik egyáltalán nem voltak aranyosak, vagy cukik, inkább undik, vagy csúnyák.
- Aha. Nagyon menő. - fogta meg a vállam, majd megveregette, és angolosan távozott.
Azért ez kissé lekezelő volt tőle.. De megszoktam.. Szóval a nap enyhe sugaraival maradtam a kis szobarészlegemben, az emlékekkel. Egy képet aztán kitéptem az albumból. A képen ketten voltunk Ricsivel, a háttérben a házunk látszott, meg egy kutya, ami pont belelesett a fotóba. Szóval nagyon idilli kép volt, a testvérem szorongatta a vállam, én pedig vicsorogtam mint egy idióta. Remek. Mindegy, azért feltettem a faliújságomra, az úgyis tíz éves korom óta üres volt, még valamikor régen vette nekem anyu, de szerintem egyszer nem volt rá kirakva valami. Most van. Egy ciki kép rólunk. Remek. Meguntam a "szobámbaücsörgökéslesemazemlékeketmegagyérnapot" dolgot, ezért inkább leballagtam az élelemtárolóba, avagy a spájzba, ahol elméletileg mindig van valami kis édesség.
- Hol vagy? - ordibált le Ricsi - és miért tetted ki ezt az idióta képet a faliújságodra?
- A spájzban vagyok és azért mert cuki.
- Cuki? Hát elég szar az ízlésed.. - indult lefele a testvérem, majd ő is belesett az élelmi raktárba.
Ketten kutakodtunk egy kis száraz csoki után, a fél méteres helységben s egészen addig ficeregtünk, míg  becsukódott az ajtó.
- Uhh, nincs csoki, menjünk ki innen. - lépkedtem idegesen a leborult lisztes zacskón meg a régi fonott kosarunkon, ugyanis olyan ügyesek voltunk, hogy szinte a polc egész tartalma a padlón landolt.
- Nem nyílik. - dermedt meg az öcsém arca.
- Ezt már túl sokszor eljátszottad... nem veszem be. - nyomtam meg az ajtót, ami legnagyobb ledöbbentségemre valóban nem nyílt ki.
Ott álltunk a polcról leborult lekvárokon, meg a kekszeken, süteményeken, egymásba karolva, hogy ne essünk el. Mindkettőnk szeme nagyra nyílt, alig fértünk el a fél méteres kis falak közt. A polcról egyre több tárgy gurult le ránk, olyan volt mint egy óriási tárgy lavina. Lefeküdtem a földre, ami tulajdonképpen ki sem látszott a sok kacattól s bámultam a plafont, meg az idióta öcsémet aki továbbra is kereste az édességet.
- Ezt nem hiszem el. - nyomkodtam az ajtót a lábammal.
- Van csoki! Kérsz? - mutatta felém a - már rég lejárt - csokoládédarabot, majd megszorítottam a bokáját és elrántottam magam felé.
- Áuu.. te hülye.. - esett le mellém, majd a fejére tapasztotta a kezét.
Röhögtem, mert igazán vicces volt, ahogyan a testvérem nagyot zuhanva landolt mellettem, és sírtam, mert egy spájzba voltam bezárva, ami akkora volt, hogy egy egérnek kicsi lett volna.
- Jé, itt egy lekvár. - húzta ki maga alól az eper dzsemet.
- Júhé. - nevettem fel.
Ott feküdtünk egymás mellett a polcon található összes berendezési tárgyon és néztük egymást. Olyan őrült volt az az egész helyzet. Mintha valami nagy háború után, két túlélő egymásba szeretett volna, s együtt várták volna a mentőautót, vagy valakit aki segíthet rajtuk. Visszagondolva, nem is volt olyan rossz. Csak fura... Nagyon fura..
- Együtt, rosszban, jóban, lekvárban. - fogta meg a kezemet Ricsi.
- Aha. . biccentettem, majd a mellkasára helyeztem a fejem, s lassan lehunytam a szememet.
A pulcsijának lekvár szaga volt, de éreztem rajta a Playboy legújabb illatát is, ami olyan altató volt, hogy pár percen belül már az álmaimban kolbászoltam...