Chapter eighteen"

Unottan fürkésztem a plafont. Kipirosodott szemekkel pásztáztam, ahogyan egy éjjeli lepke a csillárom mellett szenvedve próbál kijutni a szabadba. Idétlenül éreztem magam. Kezembe vettem a telefonom, és hunyorogva néztem a képernyőjére. Kilenc nem fogadott hívás Petrától. Nem hívtam vissza. Nem volt erőm elmesélni amit érzek, de tulajdonképpen én sem tudtam mit érzek. Ja de. Ürességet. Jaj. Egyszerűen szörnyű, hogy mennyire tudunk sírni valaki olyan után, akit meg sem kaptunk teljesen. Olyan mintha szakítottam volna valakivel. Hiányzott a szívemből egy óriási darab, amit már az orvosok sem tudtak volna visszarakni a helyére. Egyedül Ricsi lett volna képes, azzal, hogy hazajön. De erre az esély úgy mínusz kilencvenezer felé mozgott, úgyhogy teljesen oda voltam.
Leballagtam a jó öreg hűtő barátomhoz, és kitártam az ajtaját. Nem hogy étvágyam, már lassan szívverésem sem volt, úgyhogy kissé szomorúan haraptam bele a nutellás kenyerembe. Az életkedvem még a szokottabbnál is messzebbre barangolt, ezért totál kidőlve, alig élve dőltem be a kanapéra, és szinte egész nap tévéztem. Totál szívás, hogy minden adón romantikus filmeket adnak. Nincs olyan ember aki ne látta volna még a Titanicot, a Szerelmünk lapjait, és társait. Mégis ki kíváncsi rá nyolcvanadszorra is? Oké, inkább maradtam a dokumentumfilmeknél, és ötszörös lassításban nézhettem végig, ahogy egy antilopborjú világra jön. Nagyszerű. Délután viszont valaki dörömbölt az ajtón, úgyhogy abba kellett hagynom ezt a roppant érdekes, és unaloműző foglalatosságot. Mármint a tévézést.
- Szia! - mosolygott Gyöngyi (Petra anyukája) rám, de hamar lesápadt az arcáról a vidámság, amikor meglátta, hogy egy pizsamás, kipirosodott szemű lány pislog vissza rá.
A hajam össze volt kötve, és minden második szál valamerre szállt, a pizsamám félig tiszta könny volt, a sminkemet lesírtam (úgy néztem ki mint aki egy rossz horror sztoriból pattant ki) a szemeim pedig őrülten karikásak voltak. Pompás. Szebb vendégváró nem is lehetnék.
- Szia. - erőltettem mosolyt (inkább vicsornak mondanám) az orrom alatti helyre.
- Mondta Petra, hogy lesselek meg. - veregette meg a vállamat. - Szörnyen nézel ki angyalom.
- Kösz. - nevettem fel kínomban, és vettem egy szeletet Gyöngyi almás pitéjéből. Hát, ő sem olvasta ki a "hogyan ne nyugtassuk az embert" című fejezetet, de szakácskönyvet tuti rengeteget bújt, isteni volt az almás pitéje.
- Mi a baj? Miért vagy ilyen... hogy is fogalmazzak? - kérdezte, és ő is kivett egy sütit a dobozból.
- Rohadt almához hasonló, kissé izzadtság szagú, csúf emberlény, akit a sírógörcs kerülget? - segítettem ki.
- Aha. - bólogatott megértően.
- Hát, szerelmi bánat. - vontam meg a vállam, bár közel sem hasonlított ez a három szó a való problémámhoz.
- Ó, mikor én szerelmes voltam... - kezdte a sztorit Gyöngyi, úgyhogy kényelembe helyeztem magam, és koncentráltam a történetre.
Este hatig beszélgettünk, tulajdonképpen élveztem, és szerintem Gyöngyi is örült, hogy kiélhette  beszélgetős vágyait velem, mert ugye a lánya épp Budapesten van, és eléggé "nem törődöm" stílusban áll az anyjával. Hát ez van.
Szomorúan csuktam be a "beszélgető partnerem" után az ajtót, és a falnak dőlve leültem a földre.
Annyira csodálom azokat az embereket, akik normálisan tudnak élni. Miért nem sikerül nekem is mindent úgy csinálnom, ahogy másnak? Miért nem vagyok olyan mint a többiek? Beballagtam a fürdőbe, és a tükörbe néztem. Egy összezuhant lány, keresi az élet boldogság szigeteit a ködös óceánban fulladozva. Így ennyi jött le. Meg az, hogy eléggé ki jöttek a szeplőim. Mindegy.
Előkotortam a polc alatt lévő kis szekrény mélyéről, a világos kék fésűmet, és apró műanyag fogait megtáncoltattam hajkoronámon. Máris máshogy néztem ki. Egy lány, összezuhanva, könnyes szemekkel, de szép hajjal. Pompás.
És akkor mikor már minden reményem elszállt, a szemeim kezdtek kiesni, megfordult a kulcs a zárban. Vagy anyámék, vagy Ricsi. De mivel anyáméknak egy nap lenne mire hazaérnének...
Azonnal letéptem a kilincset az ajtóról, és a nappaliban ácsorgó alak felé futottam. Átöleltem, és éreztem, ahogy magával vonz valami különös erő, beszippant egy másik világ, ahol a szívem a torkomban dobog, és ő mellettem van.

- Haza jöttél. - suttogtam.
- Hiányoztál.
- Ricsi, nem élhetünk így. - motyogtam.
- Holnap el megyünk valami terapeutához jó? - nézett le rám.
- Rendben. - bólintottam, majd újból megöleltem.
Lehetetlen, de így van. Tökre belezúgtam. Ez van. Bebábozódtam egy "Ricsi" nevezetű bábba, és nem tudok szabadulni. Nem megy.
Este tízig beszélgettem az öcsémmel. Jól esett kiadni azt amit érzek, de eléggé fájt, hogy nem vehetjük ezt az egészet komolyan. Mikor elköszöntem tőle, felbaktattam a szobámba, és megcsörgettem Petrát aki (talán két csörrenés után) fel is vette.
- Jézusom Kriszti, annyira aggódtam! - mondta köszönés nélkül.
- Sajnálom, de még a telefont sem volt erőm fel emelni.
- Kriszti, mesélj el mindent. MINDENT OKÉ? - nyomta meg a hangsúlyt az utolsó két szócskán.
Miután tehát elmondtam az egész történetet, Petra már nem volt annyira vidám, sőt, inkább már el is álmosodott (???) a sztoritól. Persze arra azért még volt ereje, hogy tökéletes leírást adjon Terehi Gáborról. Elvileg ő a barátnőm "kiszemeltje". Ennyit tudok róla, meg még azt, hogy nagyon szép a haja, a szeme, a pólója, a dereka... és... igen, még a cipőjét is említette. Azt hiszem nem hagytam ki semmit. Végül is örülök neki hogy szerelmes lett. Legalább ő tök legálisan. De én... Pff...
Fél kettő fele aludtam el, előtte kiolvastam a Tengeri szerelmet, és még ötször átgondoltam a holnapi napot. Megyek Ricsivel. Ricsivel együtt. Terapeutához. Terapeutához Ricsivel. Te jó ég.