Chapter nineteen"

A tükörképemet nézve igazgattam vörös tincseimet. Barna shortot viseltem krémszínű toppal, amit egy "Happy" felirat díszített. Hát, ha legalább belülről egy romos épület vagyok, kívülről ne lássa az emberiség.
Fél kilenc fele Ricsi kopogtatott az ajtómon, mire én gyorsan kinyitottam előtte, és átöleltem.
- Végre itt vagy. - mosolyodtam el.
- Félre beszéltük meg, nem? - nézett az órájára felvont szemöldökkel.
- De, csak már vártalak. - bólintottam. 
- Nők. - nézett a plafonra, majd megragadta a karom, és kiráncigált a házból.
Egy percenként visszafutottam a lakásba valami "elengedhetetlen" kellékért, amit persze Ricsi csak egy darabig tolerált, a harmadik próbálkozásomnál erősen megragadta a kezemet, hogy sietnünk kell. Hát, engem nem hatott meg annyira, csak lett egy nagy lila folt a csuklómon.
- Várj már! A napszemüvegem! - szaladtam vissza a nappaliba úgy tizedszerre, és megigazítottam a hajamra biggyesztett kiegészítőt.
- Indulhatunk. - néztem elégedetten a tükörbe.
- Már tíz perce is ezt mondtad. - kocogtatta meg az óráját az öcsém, mire megvontam a vállam, és kimentem a házból.
Most miért, lehet hogy a terapeuta egy helyes fiú, és akkor ha megtetszik, kiszeretek Ricsiből, és lesz egy terapeuta férjem, terapeuta gyerekekkel, terapeuta unokákkal...
Az út nagyon lassan telt. A madarak csiripeltek, a nap pedig már megint ugyanúgy sütött mint egy hete, nem nagyon érdekelte a tegnapelőtti hidegfront. Hát, ez van.
- Hol van ez a terapeuta? - kérdeztem a cipőmet szuggerálva. Furán állt a lábamon.
- Körülbelül tíz kilométere.
- És mért nem választottál egy várpalotai terapeutát? - tártam szét a karom.
- Mert erről sok jót írtak.
- Ja, oké. - biccentettem.
Az öcsém olyan fura viselkedésmódba váltott, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani neki. Valami azt súgta, nagyon nincs rendben.
A garázshoz érve, még egy pillantást vetettem a gyönyörű városunkra. Egyszerűen nem tudok betelni vele.  A Thury-vár egyenes falai, úgy magaslottak ki a lakóházak közül, mint egy királynő. Az ablakokon megcsillant a napfény, az emberek boldogan sétálgattak. Minden egész idilli volt.
- Gyere már Kriszti! - ordított az öcsém, mire feleszméltem a bambulásból és beszálltam a trabantba.
Gyorsan megtettük azt a tíz kilométert. Olyan gyorsan amilyen gyorsan egy trabantal lehet haladni. Kívülről, csak azt lehet kivenni róla, hogy pöfög, azt már nem annyira, hogy halad is. Unottan néztem fel a bevásárlóközpontra, ami előtt megálltunk.
- Szállj már ki. - nyitotta ki a kocsi ajtaját az öcsém idegesen.
- Most mi bajod van? - néztem fel rá. - Dilibogyót ettél, vagy mi?
- Ennél eredetibb ötleted nem is lehetne. Csupán késésben vagyunk Kriszti. - mutatott a nagy időmutatóra a bevásárlóközpont előtt, majd suttogva hozzátette; - Meg nem lehetek veled jóba, akkor túlságosan szeretnélek.
Elmosolyodtam és éreztem, ahogyan az arcom vörös színűre vált. Tehát ezért ilyen velem. Oké. Máris meg van neki bocsátva. Jaj, azt hiszem totál belezúgtam.

Szinte futva tettük meg a három emeletet, és bolyongva kerestük az irodát, végül bekopogtattunk a 34-esbe és reméltük, hogy egy helyes terapeizé nyit ajtót. Legalábbis én tökre ezt reméltem, de amikor a fa ajtó kinyitódott, muszáj volt lépnem egy lépést hátra, annyira megijesztett a látvány.
Egy hatvan év körüli, kerek formás szemüveggel rendelkező, csámpás, kissé ódivatú szoknyát viselő nő pislogott ránk.
- Elnézést. Izé. A negyedik emelet terapeutáját keressük. - dadogtam.
- Én vagyok az. Dr. Berebi Lenke. - nyújtotta a kezét, mire én illedelmesen kezet ráztam vele, és bemutatkoztam, majd az öcsém is ezt tette, és így tökre jól el voltunk a dologgal.
- Bemehetünk? - kérdezte az öcsém.
- Persze, itt az én kis páciens szobám. - szaladt be a lakásba (elég fura volt) majd utána mentünk.
Kissé megnyugodtam, mikor azt láttam, hogy se kopasz macska, se varázskönyv, sőt, semmiféle fantázia-dolog nem volt a kis helyiségben.
- Nos, Lepke asszony, ön nyugdíjas...? - kérdezte a tesóm, mire azonnal felröhögtem.
- Elnézést. - szorítottam össze a fogaimat, és próbáltam visszafogni a nevetést. Jaj. Szépen bemutatkoztunk.
- LENKE. - mondta kissé magasabb hangnemben a Lepke, amitől kissé megijedtem, úgyhogy elment a kedvem a röhögéstől, majd a témára tértem.
- Szóval, mi egymásba szerettünk. - haraptam bele a számba.
Hű. Szörnyű volt kimondani.
- És ez miért baj? - tolta feljebb az orrán a szemüvegét Lepke, mire én elmondtam neki, hogy tesók vagyunk.
- Igen. - bólintott a testvérem, majd egy pillanatra rám nézett, de azonnal vissza is kapta a fejét az asszonyra.
- Hát, ezt nem tudom. Izé. Ilyen páciensem még nem volt, jöjjenek vissza szombaton. És minden szombaton. Jó hosszú kezelés lesz. - vette elő a kis noteszét a Lepke, mire összenéztünk Ricsivel.
- Mi? - fakadtunk ki egyszerre.
- Nem hallották? Maguknak még jó a fülük! Azt hiszem fel kellene keresni egy fül-orr gégészt is. Viszlát szombaton. - motyogta fel sem nézve irományiból.
Felálltam a kanapéról, és köszönés nélkül kiviharoztam az egész épületből, beültem a trabantunkba, és lehúztam az ablakot. A jármű olyannyira felmelegedett a tűző napon, hogy fel lehetett odabent robbanni. Unottan bámészkodtam, majd kissé elmosolyodtam, mikor tíz perc múlva Ricsi, három chipses zacskóval jött a járdán.
- Komolyan vettél kaját? - nevettem el magam.
- Ühüm, kérsz? - tartotta felém a zacskót.
- Igen! - kiáltottam fel.
Miután letettük az autót a garázsnál, sétálni kezdtünk a házunk felé.
- Komolyan minden szombaton..? - kérdeztem csámcsogva.
- Jaja. - vett be egy chipset Ricsi a szájába.
- Ez nagyon gáz. 
- Lepke bedurvult. - motyogta az öcsém, mire mindketten hangosan felnevettünk.
Szegény szembe jövő házaspár, szerintem azt gondolta, rajtuk röhögünk. Jaj.
Az utat végigbeszéltük, különféle kifogásokat találtunk ki, amivel lerázhatjuk a Lepkét. Nagyon jól szórakoztam.
Mielőtt hazaértünk, Ricsi megfogta a kezem. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. A szívem a torkomba mászott, a fülemben dobogott a vér. Nagyon szeretem őt. Az öcsémet. Jaj.
Mikor hazaértünk, átöltöztem otthoni szerelésbe.  Felhívtam Petrát, elmeséltem neki mindent, és ő is elmesélt nekem mindent... Terehi Gáborról. Ő nagyon örül neki, hogy egyszerre lettünk szerelmesek. Hát, igen, én is így képzeltem el.. bár, nem pont így...
Este megnéztem a Halottakból c. filmet az öcsémmel. Mármint félig az öcsémmel, mivel ő közben el ment fürdeni, fogat mosni, kajálni.... egyszóval nem nézte. Hoppá ez két szó volt... Mindegy. ☺