Chapter twenty-one"

Nehéz dolog a szerelem. Hát, számtalanszor hallottam ezt a gondolatot még anno, de nem gondoltam volna soha, hogy ennyire nagyon gáz. Egyszerűen csak azt hittem hogy fáj, és majd elmúlik. De ez nagyon nem akart megszűnni. Július lett, és még mindig nagy a meleg, én pedig már két hete nem is írtam a noteszembe semmit, mert minek. Nem volt semmi fontos, leírni való dolog, csak szenvedtem, Lindát hajkurásztam az interneten és próbáltam lemondani az öcsémről. Nagyjából ennyi.
- Lemondtam a Lepkét. - nyitott be délelőtt a szobámba Ricsi.
Találkozott a tekintetünk, és azt hiszem kicsit tovább fürkésztem a megengedettnél azt a két gesztenyebarna szempárt, amit már egy hónapja minden álmomban látok.
- Oké. - motyogtam.
- Baj van?
- Nem, semmi. - ráztam meg a fejemet, és tovább tanulmányoztam a parkettát.
- De annyira más vagy.
- Más? - néztem fel rá, és egyszerűen nem bírtam. El kellett neki mondanom azt, hogy mit érzek. Azok az érzelemszálak, amelyeket már egy hónapja titokban őrzök a szívemben, nem bírták tovább, és a szám felé kúsztak. - Más vagyok? Tudod miért? Mert egyszerűen elég. Elég abból, hogy négy hete úgy viselkedem mint aki nem sejtene semmit, mint aki totál olyan mint volt, pedig közben belezúgtam az öcsémbe. A barátnőm hanyagol, te pedig sorra kutatod a szebbnél szebb csajokat, és nem törődsz velem. Hazudtál. Bevettem, de nagyon nagyon fáj. El sem tudom mondani mennyit sírtam miattad! Elég volt Ricsi! Szeretlek! És tudom hogy ez teljesen abnormális, ezért fogom magam, és elköltözöm, rendben? Mert ezt látom jónak! Vagyis nem, már semmit nem látok jónak, mert csak te meg a hülye gyönyörű hajad és szemeid lebegnek előttem, ezért tulajdonképpen semmi mást nem látok, már egy hete csak bőgök a hülye érzelmeim miatt. És tudod mit? Ebből elég. Kidobom őket a kukába, és elmegyek. Elfelejtelek! Utálni foglak, és akkor majd minden idióta köd kilebeg a szemem elől, és visszatérek a földre, ahol az emberek NEM SZERETNEK BELE A TESTVÉRÜKBE! - ordítottam.
Ricsi fején nem láttam mást csak egy csomó döbbentséget. Fogta magát, és lement a nappaliba. Ennyi volt a nagy reakciója. Nagyon kínosan éreztem magam, hogy így elordítottam neki a bánatomat, de nem tehettem mást. Egyszerűen szörnyűre sikerült ez a hónap. Úgy kell élnem mint aki normális... és nagyon fáj.
Délután felhívtam Petrát, hogy lakhatok-e a szobájába egy hónapig, míg "kiszeretek" az öcsémből. Ő természetesen igent mondott, majd közölte, hogy csókolózott Teheri Gáborral, és nem kell hazamennie. Nagyon örültem a sikerének. Tényleg. De a közösségire feltöltött képei amikhez "Legjobb barátnőmmel"-t és társait írta, valami Kitti csajjal viháncoló fotó alá... nem esett túl jól.
Felhívtam Gyöngyit is aki szívesen lát, bár a hangjába némi zavartságot, és meglepődöttséget véltem felfedezni, de szerintem ez normális, ha egy tizennyolc éves lány el költözni készül "nagyon komoly szerelmi bánat"-ra hivatkozva.

Úgyhogy mindent elintéztem, és délután elkezdtem pakolni. A testvérem bejött a szobámba és leült a bőröndömre, úgyhogy felnéztem a ruha hajtogatásból, és unottan fürkésztem a tekintetét. Olyan semmitmondó volt, hogy az már fájt. Végül nagy nehezen megszólalt, bennem pedig megállt a levegő.
- Nem mehetsz el.
- Mert? - vontam meg a vállam.
- Anyuék jönnek. Látták felvételeket ahogy órákat sírsz a kanapén, sőt a közösségire is felmentek, úgyhogy Lindát is meglesték. - motyogta az öcsém.
- Tessék? - álltam fel idegesen, majd ledobtam a kezemben maradt nadrágot. - Hazajönnek?
- Igen.
- Totál ki lesznek borulva! Istenem! - hadartam, majd előkotortam a rumliból a telefonomat, és azonnal felhívtam anyuékat.
Miközben a kis sípoló hang egymás után ismétlődött, a szívem felmászott a torkomba, Ricsi pedig úgy bámult engem mint aki szellemet lát. Egyébként nem tudom hogyan tud a szívem hirtelen a torkomba teremni, nem ártana megnézni, hogy nem nyeltem-e le valami létrát, ami segít neki, mert totál béna érzés. Alig kap az ember levegőt...
- Szia anyu! Hol vagytok?
- A reptéren... - szólalt meg apu éles, komor hangja, ami csak úgy hasította a levegőt.
- De... nem kell hazajönni!
- Kriszti, egy óra és indul a gép. Holnap otthon leszünk. - és ezzel letette.
Nyeltem egy nagyot, s a még mindig a bőröndömön helyet foglaló testvéremre néztem.
- Jönnek. - motyogtam.
Ricsi felállt is szótlanul kiment én pedig újból bőgni kezdtem. Ha ők visszajönnek minden ki fog derülni, engem pedig elvisznek valami orvoshoz, Ricsit megfosztják a barátnőitől, a nyaram összeomlik, nem mehetek iskolába, betegnek nyilvánítanak, örökre le fog nézni a családom... és ennyi. Nem bírom majd tovább. Nem tudok már úgy nézni az öcsémre mint régen. Most már úgy nézek rá mint a kis tizenévesek az iskolaudvaron a suli legmenőbb srácára. Nagyszerű. És az életem ép összeomlásban van...
A sírós hangulatomhoz betettem egy CD-t, és hagytam, hogy az összes zene magába hívjon, én pedig retteneteset bőgtem. Tiszta könny lett minden, csodálkoztam, hogy nem púposodott fel a padló...

Négy óra fele, egy óriási nagy zivatarlánc csapta el Várpalotát, én pedig az erkélyről néztem, ahogy az emberek mindenféle módszerrel próbálnak menekülni az esőcseppek elől. A taxik megtöltötték a belvárost, s az utca kiürült. A csendes délutáni zápor pedig csak itatta a földet. A fák levelein hangosan csattant minden egyes esőcsepp, mely onnan aztán hezitálás nélkül leesett a földre, utána pedig egyenesen a járda közepén álló tócsába szaladt. Így néztem a folyamatot egy órán keresztül. Eléggé szomorú volt ahhoz, hogy lekössön. Már kezdett sötétedni, mikor a bőröndömet kihúztam a bejárati ajtón, és egy nagy esőkabáttal a hátamon, intettem egyet az öcsémnek. Úgy éreztem elszaladt a mellkasom. Iszonyatosan fájt, hogy ott kell hagynom. De ez volt a legjobb megoldás... azt hittem...