Chapter twenty"

Óriási nagy meleg volt. Azt hittem már a szavannákon járok álmomban. Egyszerűen fel lehetett forrani a hűségtől, mindenhol az UV sugárzást és társait reklámozták, úgyhogy a délelőttöm azzal telt, hogy próbáltam lehűteni a lakást mindenféle módszerrel. Nem sikerült.
Kinéztem az ablakon, és láttam ahogy az emberek kilencvenkilenc százaléka szenved. Mindenki árnyékba húzódott, és a máskor kocsival telített utcánk, akkorra már olyan üressé vált, hogy fél óránként hajtott át rajt egy jármű. Hát, kétségtelen, az emberek nem szeretik a nyolcvan fokot. Unottan fürkésztem a járókelőket, mikor megakadt a tekintetem Ricsin, aki valami lánnyal sétálgatott. Eléggé fura érzés kerített hatalmába, amolyan "mindjártmegfulladok", és azonnal tárcsáztam az öcsémet.
- Haló, hol vagy? - hadartam köszönés nélkül.
- Hát, itt a.. itt. - motyogta a testvérem, majd azonnal le is tette.
Remek. Szóval csak átvert? Nem is szeret? Utál? Úgy mint eddig, vagy jobban? Egyszerűen szétrobbant a fejem az idegességtől, nem tudtam mit tegyek. Lófráltam a szobámban, fel-le, és a telefonom kijelzőjén virító "foglalt" szócskát tanulmányoztam. Nem vette fel.. Kinyomott. És egy lánnyal sétált az utcánkban. Hurrá.
Megcsörgettem Petrát, hogy elpanaszoljak neki mindent, de nem lett belőle semmi. A barátnőm megfázott, és alig bírt megszólalni a sírástól, mert az anyja haza akarja küldetni. Nagyon sajnáltam, és próbáltam megnyugtatni. Hát, egy kis nyugtatás. Az nekem sem ártott volna. Mindegy.
- Kriszti. - nyitott be valaki a szobámba.
Összerezzentem, és félve, nagyokat pislogva néztem fel Ricsire, aki megállt a lepkés szőnyegem előtt, és úgy nézett rám mint aki lefutotta a Maratont.
- Miért hívtál?
- Mert. Mert... - dadogtam.
Most mit mondjak? Azért, mert egy lánnyal sétáltál? Jézusom. Totál bénán fürkésztem a padlót, és nem tudtam mit kinyögni.
- Már nem szeretlek. - zártam rövidre.
Akkor, abban a pillanatban, úgy éreztem ez a legjobb döntés, de közben kiszakadt a mellkasom, sőt, alig kaptam levegőt. Nagyszerű.
- Akkor hazaköltözhetek? Én se szeretlek, csak.. csak azért csináltam, hogy ne legyél szomorú.

- Persze, gyere csak. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd amikor a testvérem kiment, kiszakadt belőlem minden.
Úgy kezdtem bőgni, mint valami vízesés. A párnám fél óra múlva úgy nézett ki, mint amit kiraktak az utcára felhőszakadásban. Remek.
Tehát nem szeretett. Csak, hogy megnyugodjak, hazudott. Mert végig utált. Én pedig mint valami totál hülye, bedőltem neki. Csak a baj még mindig az volt, hogy őrülten szerelmes voltam belé. Még mindig.
Miután kisírtam a lelkemet, leballagtam a nappaliba, és csináltam magamnak egy szendvicset. Szinte hallottam ahogy az életkedvem ismét felül a metróra és elmegy... messzire. Meg sem tudtam saccolni, hogy milyen távoli világba utazott el. Ennyire szomorú még talán soha nem voltam.
- Megjöttem. Kipakolok, oké? - nézett rám a bejárati ajtóból az öcsém.
Gesztenyebarna szemeiben csak úgy csillogott a konyhai lámpa fénye, haja gondosan felfésülve pimaszul ült a feje búbján, testét pedig csak egy rövidnadrág borította. Látszottak erős karjai, s kockás, izmos hasa. Azt hiszem járt edzőterembe.
Akkor cikiztem érte, most viszont majd meghalok ha meglátom. Úristen. 
- Persze. - motyogtam, majd tovább csámcsogtam.
Szomorúan szuggeráltam a paprikát, amiből már alig maradt a tányérom szélén. Bárcsak én is paprika lennék. Megérnék, leszednének, megennének. És senkibe nem kéne beleszőnöm semmiféle érzelemfonalat. Nagyon élvezném.
- Örülök, hogy visszatért a régi nővérem. - battyogott le Ricsi, mire azonnal letöröltem minden könnycseppet az arcomról.
- Bocsi, nem tudom mi volt velem. Hogy tudtad ilyen jól eljátszani hogy belém estél? - nevettem fel kínomban.
- Könnyen. - vonta meg a vállát, majd átölelt.
Annyira jól esett ez, hogy majdnem a nyakába ugrottam, és sikítozni kezdtem. De nem lehetett. Ezért történt az, amire nem számítottam. Elkezdtem a vállán sírni. És akkor, úgy éreztem magam mint valami hülye... pedig nem voltam hülye. Egyáltalán nem. Csak szimplán volt még mit kisírnom. Még egy csomó dolog...
- Bocs, csak... mindegy. - legyintettem, majd a mosogatóba tettem a tányéromat.
- Semmi baj. A lányok furák. - vonta meg a vállát.
- A fiúk is. - mosolyodtam el, és megtöröltem a szemem.
- Összeszedtem egy barátnőt. Linda. Páros Linda. - jelentette ki Ricsi büszkén, mire én csak biccentettem egyet és felfutottam a szobámba, sírni. Mert miért is ne. A könnyzacskóm még ezek szerint nem fogyott ki, bár már egy Niagarát kibőgtem magamból. Hurrá.
Este megnéztem Páros Lindát a közösségin. Hosszú, festett fekete haj, piercing, kék kidülledő szemek, menő ruhák, és Ricsi. Ricsiről vagy nyolcvanezer kép az adatlapján. Mielőtt újra bőgni kezdtem volna, inkább lehajtottam a laptopom tetejét, és lerogytam az ágyamra. Próbáltam aludni, de nem ment. Annyira szét voltam esve mint még soha. Az öcsém csak megalázóan megjátszotta, hogy szeret. Én bedőltem neki... de még mindig rajongok érte. Szerintem már várnak engem a vasúti sínek, a nem létező két karjukkal kitárulkozva. Remek.