Chapter twenty-nine"

Július húsz van. Továbbra is meleg, és fülledt a levegő. A frontok jönnek-mennek. Petra visszakönyörögte magát a táborba, én pedig élem az életemet Ricsivel. Úgy mint eddig.
- Jó reggelt. - motyogtam, és leültem mellé a bőr kanapéra.
- Szia. - pillantott rám, majd felhangosította a műsort.
- Figyelj. - túrtam bele a hajamba. - Mi van veled?
- Mi lenne? - nevetett fel kínosan.Sóhajtottam egy óriásit, és a pólóm alját kezdtem morzsolgatni. Hosszasan várakoztam, nem tudtam mit reagálni.
- Szeretsz? - néztem rá a legkomolyabban.
- Halálosan. - harapott bele a szájába.
- Nem megyünk el sétálni?
- Miattam. - vonta meg a vállát, majd kikapcsolta a tévét.
Magamra húztam egy tűrhető pólót (I love Paris feliratos) valamint egy térdgatyát, és lesiettem a cipőmhöz. Lassan venni kéne egy újat, szinte lekopik a lábamról. Hát, mindegy. ☺
Megvártam Ricsit, és lementünk a hűvös lépcsőházban. Néhány döngő közben nem adta meg az elsőbbséget, úgyhogy a szegény Párizsos pólómon landoltak. Hát, legközelebb tanulják meg a lépcsőház-kreszt.
Kiérve az utcára, megcsapott a nagy betűs ÉLET. Idős emberek cipelték a szatyrokat, gyerekek a fagyit, tinik az okostelefont. Éljen a huszonegyedik század.
- Figyelj. Olyan fura. Miért érzem úgy, mintha csak tesók lennénk?
- Mert azok vagyunk. - vonta meg a vállát.
- Nem úgy... Hanem, nem kéne egymást jobban szeretnünk?
- Mi van? - torpant meg Ricsi.
- Nem szeretsz. Nem szeretsz ugye?
- De. Csak most mit csináljak járjunk basszus?
- Esetleg. - tártam szét a karom.
- Nem. Nem fogunk járni. És tudod miért nem? Mert akkor még jobban belebonyolodnánk ebbe az egészbe. Nem akarok, mert ez lehetetlenül fájna érted? Nem csókolhatom meg minden nap a nővéremet... - motyogta idegesen.
- Akkor nem szeretsz? - néztem rá gyilkos pillantással.
- De. És azon leszek hogy megutáljalak. Mert nem lehetsz te a feleségem! - vágta rá.
Ott vitatkoztunk a járda közepén. Nem lepődtem meg mikor egy nő kissé fura pillantást vetett rám. Hát, bocs hogy élek.
- Keresek neked egy fiút aki annyira helyes hogy csak beleszeretsz! -ordította.
- De te vagy az! - vágtam rá.
Annyira erős méreggel pillantottam rá, hogy szinte széthúzott az ideg.Vissza indultam a házunkba. Egész nap a párnámat nézegetve sírtam, és nem tudtam elhinni, hogy neki ez ilyen egyszerű. Annyira fájt az egész, hogy szinte elvágta a szívem.
- Kolos el akar köszönni. - nyitott be aztán a szobámba az öcsém.
Karikás szemek, kisírt könnyező szemgolyó, össze-vissza álló zsíros haj. És már csak Kolos hiányzott.
- Csak el akartam köszönni, de látom ki vagy egy kicsit. - moyogta és leült az íróasztalom melletti székre.
- Hát, aha. - túrtam bele a hajamba.
- Eljössz velem holnap egy vacsorára? Holnapután megyek haza.
- Ühüm. - motyogtam.
- Oké. Szedd össze magad. - mosolyodott el és szó szerint megdobott egy rózsával. Au.
- Kösz. - nevettem fel.
Kissé felturbózta a hangulatomat a "randi", de tudtam hogy nem fog érni semmit. Úgy szeretem Ricsit mint micimackó a mézet. Kolos nem tud tőle eltántorítani, ebben biztos vagyok. De azért jó volt a nappaliban ülve ecsetelni arról, hogy holnap randizom. ☺
- Én is megyek randira. - dicsekedett Ricsi.
Kissé meglepődtem, de próbáltam ezt leplezni.
- Kivel?
- Anna. Heves Anna. Annyira szép lány. - mosolyodott el.
- Kolos is bazi helyes. - nevettem fel, majd felfutottam a szobámba, hogy kiválasszam a holnapi ruházatomat.
Térdig érő tengerkék ruha, kék magassarkúval, és egy rózsás fekete övvel. Hát, inkább Ricsinek akartam tetszeni mint Kolosnak, de ez lényegtelen. Meg az is lényegtelen hogy nem is randira megyek. Áhh, minden mindegy alapon élveztem a nagyképű lány szerepét, és kicsit sem voltam féltékeny a Heves Annára vagy kire. Kicsit sem.