Chapter fourteen"

Oké. Eddig magamban tartottam, rajongtam érte, örültem neki, mint macska a farkának, de nem bírtam tovább. El kellett mondanom. Petrával egész délelőtt erről beszéltem, és ő nagyon támogatott engem ebben. Bár elvileg minden stratégia ki volt építve, gyakorlatilag a nullánál voltam. Ki merne odaállni az öccse elé, és elmondani neki, hogy szereti...máshogy?
- Csak állj oda elé és mondd el. - hadarta a barátnőm.
- Aha. De nem fog menni. Totál hülyének fog nézni. Ahj, ez őrültség Petra, öngyilkos leszek. - keseredtem el végleg.
- Dehogy leszel. - nevetett fel. - Gyerünk, mondd meg neki.
- Oké. Azt hiszem ez lesz. El mondom neki amit érzek. Akkor is ha ez nagyon gáz...
- Úgy van fiam. - mondta elégedetten. - na mennem kell, sok sikert!
- Rendben. Szia. - nyomtam meg a piros kis jelet, majd a zsebembe rejtettem a telefonom.
Leballagtam tehát Ricsi elé. Iszonyatosan féltem, és úgy éreztem, az adrenalin felrobban bennem. Ricsi ott állt, előttem, úgy nézett ki mint aki most lépett ki a divatmagazinól, kávébarna szemeiben pedig megcsillant a napsugár, ami eszeveszettül melegítette a Földet. Ez van. Globális felmelegedés, én megmondtam.
- Ricsi, figyelj. Komoly dologól lenne szó. - sütöttem le a szemem.
- Igen? - nézett rám megriadva a "komoly dolog" fogalomtól.
- Szóval...
- Várj, valaki hív. - húzta elő a zsebében zizegő telefonját.
Nagyszerű. Tényleg. Pedig már majdnem kimondtam. Majdnem. Szomorúan ballagtam vissza a szobámba, és unottan felnéztem a közösségire. Mindenki boldog volt, örültek a melegnek, záporoztak a "Balatooon", "Jeee Balcsiii" nevezetű posztok, én pedig csak bambultam a képernyőre. Egy senki vagyok. Egy baromi nagy senki. Rákattintottam Ricsi adatlapjára, és (a héten ötödször) megnyitottam a profilképét. "BDPST" feliratú ultra menő baseball sapi, fekete póló, farmer térdgatya, fekete converse. Maga Ricsi pedig egy padon ül, és mosolyog. Jaj. Az elájulás első fázisában kapcsoltam ki a gépemet, majd lementem enni egy mogyoróvajas szendvicset.
- Mit akartál? - nézett rám az öcsém mire megállt a kenyér a nyelőcsövemben.
- Semmit... - vontam meg a vállam.
- Biztos? - kérdezte.
Nem. Rohadtul nem biztos. Akartam valamit, csak ha elmondom, eltaszít Ricsi is, meg a családom is, és mehetek hajléktalannak a híd alá. Köszönöm, nem.
- Biztos. - nyeltem le a falatot, majd egy pisszenés nélkül ettem tovább.

Délután elmentem sétálni, amiből leginkább az lett, hogy futottam haza, mert majd' megsültem, de mindegy, legalább megnéztem milyen az idő. Meleg.
- Na, megfőttél? - kérdezte az öcsém mikor beestem a bejárati ajtón.
- Eléggé. - biccentettem mosolyogva.
- Hát, mivel napok óta azt harangozzák, hogy aki teheti ne menjen ki a melegbe, nem csodálom. - vonta meg a vállát cinikusan, mire felnevettem.
- Igazad van. - motyogtam, majd felsiettem a szobámba.
- Vicc volt. - kiáltott utánam.
- Tudom. - biccentettem, majd üzentem Petrának.
Megírtam neki, hogy a terv lefújva, nem tudom neki megmondani. És ennyi. Nem magyarázkodtam, hogy miért, milyen okból, mert nem akartam. Meg mert nem is tudtam.
Este megnéztünk egy filmet a tesómmal. Valami romantikus volt, a felénél bealudtam, Ricsi pedig azzal szórakozott, hogy a fejemhez dobálta a pattogatott kukoricát. Hát nem lehetett valami izgi a film, hogyha ennyire jól elvoltunk alatta. Mindegy, jót lehetett rajta pihenni, csak a végén, körülbelül egy kiló popcornt halásztam ki a pólómból és a hajamból. Hurrá.
Hát, nem mondtam meg neki. Még csak említeni sem említettem. Nem baj. Majd egyszer, csak bevallom neki. Ha nem, meg nem. Nem sokat vesztek vele.

Drága olvasók, csütörtökig (július 30.) bizonyosan nem lesz rész a blogon, esetleg a facebook oldalon lesz mozgás, ha valahol elkapok egy kis free wifit. Szóval, a probléma az, hogy a mamámnál leszek, és az én nagyszüleim tipikusan abba a rétegbe tartoznak, akiknek nem kell se a wifi (azt sem tudják mi az) se a számítógép. Úgyhogy, ennek okából kifolyólag, nem lesz rész sajnos míg haza nem érek. Addig is jó nyarat, és sajnálom, hogy ez van. :( Sziasztok, addig is!